1. RÉSZ

– Apa, ma nem ülsz velünk. Mauricio vendégeinek előbb enniük kell.

A lányom, Daniela, mondta ezeket a szavakat, miközben a kezemben tartottam a vasedényt, amiben már majdnem hat órája főtt az étel, aminek az elkészítésére ő maga kért meg.

Ránéztem, abban a reményben, hogy elmosolyodik, abban a reményben, hogy azt mondja, hogy ez egy rossz vicc volt.

Nem tette.

68 éves vagyok. Arturo Ramírez vagyok, és mióta a feleségem, Elena tizenegy évvel ezelőtt meghalt, a vasárnapi főzés az egyik módja annak, hogy folyamatosan beszélgethessek vele.

Majdnem harminc évig volt egy kis családi vállalkozásunk Guadalajarában, La Mesa de Elena néven. Sosem volt egy flancos étterem, de vasárnaponként az emberek kint várták a sült marhahúst, a salsát és a frissen sült kenyeret.

Amikor Elena meghalt rákban, eladtam a helyet. Nem tudtam belépni abba a konyhába anélkül, hogy ne láttam volna magam előtt őt a tűzhelynél, ahogy egy kanállal megkóstolja a szószt, és azt mondja nekem:

– Arturo, még mindig hiányzik neki a türelem.

Megőriztem a szakácskönyveit, a régi zománcozott tepsijét és a főzési szokását.

Minden vasárnap autóval mentem Danielához, az egyetlen lányomhoz. Korán érkeztem, elkészítettem az ételt, és együtt ettünk: ő, Mauricio, a férje és Mateo, a tizenhat éves unokám.

Vagy legalábbis azt hittem, hogy azok a vasárnapok ezt jelentik.

Azon a héten Daniela hívott, különösen izgatottan.

Mauricio egy nagy ingatlanfejlesztő cégnél dolgozott Jaliscóban, és az igazgató, Alejandro Cárdenas fontolgatta, hogy regionális vezetővé lépteti elő. A fizetése gyakorlatilag megduplázódna.

– A felesége is jön – magyarázta nekem Daniela. – Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen.

Reggel fél hatkor érkeztem.

Húst, zöldségeket, vörösbort, fűszernövényeket és mindent tartalmazott, ami Elena egyik legkedveltebb receptjének elkészítéséhez szükséges.

Hét órakor Daniela tökéletesen felöltözve jött le a földszintre, pedig még tizenegy óra volt hátra vacsoráig.

Egy bőr mappát cipelt.

Kinyitotta a bárpulton, és kivett belőle néhány kézzel írott névkártyát.

Mauricio.

Daniela.

Alejandro Cárdenas.

Claudia Cárdenas.

Mateo.

Fernanda, Mauricio húga.

Hat kártya.

Kétszer számoltam meg őket.

Heten voltunk, velem együtt.

Nem szóltam semmit.

Délelőtt közepén Mateo leült velem, miközben én elkészítettem a szószt.

Kiskora óta a mobiltelefonjára jegyezte fel a receptjeimet.

– Nagyapa – kérdezte hirtelen –, érezted már úgy, hogy anyám szégyelli magát?

A kés megállt a kezemben.

– Anyukádnak sok gondja van.

– Nem ezt kérdeztem.

Szomorúan elmosolyodtam.

Mateo nagyon hasonlított Elenára. Nemcsak a szeme miatt, hanem mert pontosan tudta, melyik kérdést próbálod elkerülni.

Délután öt órakor Daniela belépett a konyhába fényképezni.

Lefényképezte a húst.

A rakott étel.

A szósz.

Aztán megkérdezte tőlem:

– Hátrébb tudnál lépni egy kicsit? Azt akarom, hogy a fotó tiszta legyen.

Félreálltam.

Észre sem vette az arckifejezésemet.

A vendégek hat órakor érkeztek.

Bementem az ebédlőbe.

Hat étel volt.

Hat csésze.

Hat szék.

Egyet sem.

Ekkor csukta be Daniela a konyhaajtót, és közölte velem, hogy Alejandro nagyon hivatalos ember, hogy a vacsorának úgy kellene kinéznie, mint egy üzletemberek találkozójának, és hogy ha a háziasszony apja is ott ül, Mauricio kevésbé tűnhet függetlennek.

– Később ehetsz itt a konyhában – tette hozzá. – Töltök neked egy tányért.

Kinéztem az ajtóban lévő kis ablakon.

Mauricio a másik oldalon volt.

Találkozott a tekintetünk.

Tudta.

És lesütötte a szemét.

Levettem a kötényemet.

Daniela elsápadt.

-Mit csinálsz?

Kivettem a tepsit a sütőből.

– Viszem magammal az ennivalómat.

„Apa! Nem teheted ezt velem. Mauricio karrierje múlik ezen az estén.”

„Tizenegy éve főzök neked, mert azt hittem, hogy még mindig itt él a családom. Nem azért, hogy az a szakács legyek, akinek el kell rejtőznie, amikor fontos vendégek érkeznek.”

– Túlzásba viszed.

Rátettem a fedőt a tepsire.

– Nem felejtettél el tányért teríteni, Daniela. Úgy döntöttél, hogy nem érdemlem meg.

Felkaptam a kabátomat és kimentem.

Daniela követett a garázsba.

– Ha Mauricio elveszíti ezt az előléptetést miattad, nem tudom, hogy képes leszek-e megbocsátani neked.

Betettem a rakott tálat a teherautómba.

– Talán először azt kellene megkérdezned magadtól, hogy mit kellene megbocsátanom neked.

Azon az estén azt hittem, a legrosszabb az volt, hogy rájöttem, a saját lányomnak nincs helye nekem az asztalánál.

Még mindig nem tudtam, hogy az a vacsora sosem Mauricio előléptetéséről szólt.

És még kevésbé, hogy a halott feleségem hónapok óta egy olyan vállalkozás része volt, amiről én semmit sem tudtam.

El sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni.

2. RÉSZ

Mauricio felhívott, mielőtt hazaértem.

– Menj vissza az étellel, Arturo. Alejandro azt kérdezi, mi történt.

Nem voltak bocsánatkérések.

Nem kérdezte meg, hogy érzem magam.

Csak annyit mondott:

– Ha elveszítem ezt a lehetőséget amiatt, amit tettél, a te felelősséged lesz.

Letettem a telefont.

Daniela később felhívott.

Megpróbált meggyőzni arról, hogy az egész csak „logisztikai” probléma volt.

Megkérdeztem tőle:

– Ha tényleg figyelmetlenség volt, akkor mondd meg, a hat szék közül melyiknek kellett volna az enyémnek lennie.

Néma maradt.

Ez a válasz elég volt nekem.

Amikor hazaértem, letettem a tepsit ugyanarra a pultra, ahol Elenával annyi éven át főztünk.

Aztán megláttam a régi receptesdobozát.

Valami nem volt rendben.