„Bíró úr, azonnal fellebbezünk!” – tiltakozott Sterling, és dühösen felpattant a székéről.

– Fellebbezhet a bírói pulpitushoz, Mr. Sterling – csattant fel Horner bíró, miközben az ujja már a terminál kapcsolóján landolt. – A tárgyalást berekesztettük.

A képernyő feketén villogott.

Rachel vendégszobájának hirtelen csendjében Evan nehézkesen a kezébe temette az arcát, és egy hosszú, remegő, megkönnyebbült zokogást hallatott.

Mozdulatlanul ültem, és a sötét monitoron lévő sápadt tükörképemet bámultam. Megnyertük a reggelt. Megszereztük az újságot. De a védelmi parancs csupán tinta volt a pergamenen, és én tudtam – egy nő rémisztő, ősi bizonyosságával, aki négy évig egy ragadozóval osztozott az ágyban –, hogy Daniel hatalmas hiúsága halálos sebet szenvedett. És egy hiú férfi, aki megfosztva magát az álruhájától, nem egyszerűen összepakolja a bőröndjeit, és nem tűnik el csendben az éjszakában.

7. fejezet: A ház régészete

Délután 3 órakor egy megyei seriff járőrkocsija visszakísért engem és Rachelt a Sycamore Crest Lane-en álló kétszintes, koloniális stílusú házba, hogy elhozzuk Sophie személyes tárgyait és ruháit.

A külvárosi zsákutca késő délutáni nyugalomba fuldoklott. Egy golden retriever ugatott vidáman egy cédruskerítés mögött az utca túloldalán; egy locsoló sziszegett -katt-katt-katt ide-oda a gondosan nyírt gyepen . Szomszédaink számára a házunk a háztömb ékköve volt – frissen festett galambszürke spaletták, fekete hintólámpások, virágzó kék hortenziák keretezték a téglaverandát.

Tom Kowalski seriffhelyettes lépett ki előttünk a verandára, keze lazán pihent a szolgálati pisztolytáskája közelében.

– A zárakat negyvenöt perce cserélte ki a lakatos, Mrs. Ellison – mondta Kowalski, és átnyújtott egy csillogó, új rézkulcsot, ami természetellenesen hidegnek érződött a tenyeremben. – Az illetőt, Mr. Ellisont, délután 1:45-kor kísérték ki a helyiségből. Elvitt egy bőröndöt, amiben alapvető munkaruha és a személyes rajzmappája volt. Probléma nélkül aláírta az ingatlanról való kizárást kizáró nyilatkozatot.

„Mondott neked valamit?” – kérdeztem, alig hallható hangon a szomszéd légkondicionálójának zümmögése miatt.

Kowalski habozott, viharvert homloka ráncba ráncolódott. – Azt mondta, mindig nagyon jól bántál a datolyával, de mindig elfelejtetted megnézni az alapozót.

A kulcs nehéz, tompa kattanással fordult a zárban .

Belépni abba a házba olyan volt, mintha egy makulátlan mauzóleumba csöppentem volna, amelyet a saját vakságomnak szenteltek. A bejárat Daniel drága szantálfa kölnijének illata terjengett, keveredve a citrusos fenyőtisztító éles, kémiai maradványaival. A konzolasztalon ott állt a díszes porcelántál, ahová a kulcsainkat dobtuk; mellette egy bekeretezett fénykép Danielről, Sophie-ról és rólam a tavaly augusztusi állami vásáron, mindhárman vigyorogva hatalmas kék vattacukor tölcsérek mögött.

Nem álltam meg az előszobában. Gyorsan átmentem a konyhán, fel a szőnyeges lépcsőn, és egyenesen az emeleti folyosó végén lévő ajtóhoz.

Sophie hálószobája

A szoba lágy, derűs levendulaszínre volt festve. Fehér, fodros függönyök lógtak az ablakokról; egy fehér könyvespolcon illusztrált mesékből és ásványmintákból álló gyűjteménye sorakozott.

Rachel az ajtóban állt, karjait szorosan keresztbe fonta a mellkasa előtt, tekintete pedig végigpásztázta a szobát. – Mit értett az alatt, hogy az alapokat, Mara?

Nem válaszoltam. Térdre rogytam Sophie puha szőnyegén.

Emlékeztem az Ace Hardware nyugtára a főkönyvből. Masszív belső sárgaréz csúszófelületű retesz.

Sophie hálószobájának ajtajának belső oldalára néztem. Nem volt rajta kilincs. A fehér szegély makulátlan volt, vastag, fényes latex zománcréteggel lefestve.

Benyúltam a zsebembe, elővettem egy kis multifunkciós szerszámot, amit Rachel konyhafiókjából vettem ki, és a laposfejű csavarhúzóval erőteljesen megkapartam az ajtófélfa felső sarkát, tíz centivel a kilincs felett.

A friss fehér latex gumiszerű szalagokban hámlott le.

A festék alatt négy friss csavarlyuk látszott a tölgyfa keretben, amiket még nem teljesen megkötött fagitttel töltöttek be.

Nem szerelte fel a reteszt a szobája belsejére, hogy bezárkózhasson a magánélete kedvéért.

A tolóreteszeket az ajtófélfa külső oldalára szerelte .

Felszerelt egy börtönzárat, átfestette a bizonyítékokat, amikor kihívták a biztonsági szolgálat dolgozóját, és leszerelte a vasalatokat, mielőtt a seriff megérkezett. A nyolcéves lányomat bezárta a sötét hálószobájába, elfojtva a sikolyait, amíg én önkormányzati üléseken voltam, majd kivette a reteszt és befoltozta a keretet, mielőtt beléptem a garázsajtón.

– Jézus Krisztus – suttogta Rachel, miközben visszalépett a folyosóra, a szája elé kapta a kezét, szeme tágra nyílt a színtiszta rémülettől. – Mara. Ketrecbe zárta.

– Nem csak ketrecbe zárta – mondtam, és felálltam, miközben a szívem hideg, gyémántkemény csomóvá vált a teljes elszántságtól. – Feljegyzéseket vezetett. Daniel soha nem dobott ki építészeti vázlatokat, és soha nem dobott ki projektnaplót.

Végigmentem a folyosón Daniel dolgozószobájába.

A szoba makulátlan volt. Egy nehéz rajzasztal állt az ablakfülke alatt, rajta derékszögű vonalzók, körzők és töltőceruzák méret szerint csökkenő sorrendben elrendezve. A falon fekete alumíniumkeretben lógtak a szakmai engedélyei.

Az asztalán ott állt a második számítógépes terminálja – egy offline munkaállomás, amelyet tervrajzok készítésére használt.

A monitor mellett egy kicsi, fekete bőrkötésű főkönyv hevert.

Nem remegett a kezem, amikor kinyitottam.

Építészeti vázlatokra számítottam. Az általa tervezett külvárosi bankfiókok és fogorvosi rendelők alaprajzaira.

Ehelyett egy ellenőrzési auditot találtam.

Daniel huszonnégy hónapon át napi viselkedési naplót vezetett precíz, aprólékos rajzolói forgatókönyvében: