1. RÉSZ

„Apa, ne kezdd már a drámádat! Tönkreteszed a születésnapomat!” – mondta az egyetlen lányom, miközben épp kijöttem a medencéből gyakorlatilag mozdulatlan jobb vállakkal.

Öt perccel korábban Arturo, a vejem apja, hátulról odalépett hozzám, és mindkét kezével meglökött majdnem hetven vendég előtt.

Nem egy kisebb ütközés volt.

Nem botlottam meg.

Éreztem a tenyerét a hátamon, majd az ürességet.

Oldalra estem a vízbe, és ösztönösen megpróbáltam a jobb karommal megállítani az esést. Amint a vállam begörbült, fájdalom hasított a nyakamba.

Négy évvel korábban ugyanezt a vállamat műtötték meg egy építkezésen történt baleset után.

Marianna tudta ezt.

A lányom mellettem ült, amikor a traumatológus elmagyarázta, hogy kerüljem az erős ütéseket és a hirtelen mozdulatokat, mert egy második sérülés sokkal bonyolultabb lehet.

Ezért fájt a következő esemény még jobban, mint a vállam.

Amikor kihúztam a fejem a vízből, nevetést hallottam.

Arturo a parton volt egy pohárral a kezében.

– Ne túlozz, Roberto. Vicc volt.

Néhány vendég vele nevetett.

Az egyetlen, aki azonnal reagált, Mateo volt, a tizenhárom éves unokám.

Nadrágban, pólóban és sportcipőben ugrott be a medencébe.

– Nagyapa, kapaszkodj belém!

Egy pincér is lejött, és együtt segítettek feljutni a lépcsőhöz.

Máté remegett.

– Furcsán néz ki a karod.

Aztán megjelent Marianna.

Alig egy pillanatra pillantott a vállamra. Aztán a vendégeire, az asztaloknál ülőkre, a fotósra és azokra, akik elkezdtek suttogni.

– Apa, kérlek, ne csinálj ebből nagy ügyet.

– Marianna…

– Tényleg. Arturo túl sokat ivott. Vége van. Ha így elmész, mindenki azt fogja hinni, hogy valami szörnyűség történt.

Arturo felemelte a poharát.

-Pontosan.

Ránéztem a lányomra, és megértettem, hogy számára nem az a probléma, hogy az apósa bántott engem.

A probléma az volt, hogy kellemetlen helyzetbe hozhattam volna a vendégeiket.

Vitás nélkül elmentem.

Csuromvizesen beszálltam a munkáskocsimba, és felhívtam Carlost, a férfit, aki tizenöt évig velem együtt vezette a cégemet és azt a vidéki házat El Marquésben, Querétaróban.

– Carlos, zárd le az eseményt.

Csend lett.

-Tele?

—Kész. Zene, vendéglátás, bár, minden. Hadd pakoljanak össze, és a vendégek távozzanak.

-Mi történt?

– Majd holnap elmagyarázom. Kórházba megyek.

Húsz perccel később, miközben fél kézzel vezettem, Mariana elkezdett hívogatni.

Nem válaszoltam.

Aztán felhívott Javier, a vejem.

Aztán Arturo.

Mária újra.

Végre megérkezett egy üzenet:

„VAN FOGALMAD, MENNYIT VESZÍTESZ?”

Egy szót sem szóltam a vállam fölött.

A sürgősségi osztályon megerősítették az operált terület körüli új sérülést. További vizsgálatokra, rögzítésre és valószínűleg több hetes rehabilitációra volt szüksége.

Amíg vártam, Carlos felhívott.

– Most már mindennek vége. De találtam valamit, amit látnod kell.

Küldött nekem egy fényképet.

Egy elegáns brosúra volt, amit az asztalokra helyeztek.

A borítón a házam, a medencém és a teraszom volt látható.

Felül, nagy betűkkel ez állt:

„QUINTA SALGADO — MAGÁN- ÉS CÉGES RENDEZVÉNYEK”.

Lent Mariana cégének logója volt látható.

Soha nem engedélyeztem ezt.

Károly hozzátette:

– Van még valami. A vendégek azt hitték, ma egy új helyszínt látnak a rendezvényeknek.

A kórház fehér fényében a képernyőt bámultam.

Aztán rájöttem, hogy a lányom születésnapja talán soha nem is volt csak egy születésnap.

És még mindig el sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni másnap.

2. RÉSZ

Reggel hatkor felhívtam Patriciát, a cégem könyvelőjét.

Harminc éven át épített egy kertépítéssel, kültéri karbantartással és medenceépítéssel foglalkozó vállalkozást Querétaróban és a Bajío régió más területein. Nem volt birodalom, de több mint húsz családnak biztosított stabil munkahelyet.

Mindig segítettem Marianának.

Adtam neki pénzt, amikor megvette a lakását Javierrel. Fizettem Mateo iskolai díjának egy részét, amikor nehéz időszakon mentek keresztül, és amikor megnyitotta rendezvényszervező irodáját, majdnem 450 000 pesót kölcsönadtam neki részvények vagy kamat nélkül.

Volt egy plusz kártyám is a cégemtől.

Csak akkor kellett volna használnom, ha a vállalkozásaink közös projektet folytattak.

– Patricia, nézd át Mariana összes vádpontját az elmúlt három hónapban.

Hallottam, ahogy gépel.

Aztán olvasni kezdett.

LED-es képernyő.

Professzionális hangzás.

Flores.

Brosúranyomtatás.

Bútorbérlés.

Vendégek szállítása.

Előlegek a pincéreknek.

Dekoráció.

Kívül.

Amikor befejezte, odaadta nekem a figurát.

Több mint 180 000 peso hagyta el a cégemet, hogy felkészüljenek a feltételezett születésnapra.

„Blokkold a kártyát” – mondtam neki.

-Jelenleg?

-Jelenleg.

A következő hívásom Adrianához szólt, a húgomhoz, aki polgári és ingatlanügyekre szakosodott ügyvéd.

Megkértem, hogy nyomozzon utána, hogy Mariana intézte-e az ingatlanommal kapcsolatos papírmunkát.

Órákkal később felhívott.

– Roberto, ez már hónapok óta tartott.

Gombót éreztem a gyomromban.

Mariana megmutatta az ingatlanomat potenciális ügyfeleknek. Üzleti ajánlatokat küldött a vezetéknevemen, és egy ütemtervet készített a birtok rendszeres üzemeltetésére esküvők, üzleti találkozók és magánrendezvények helyszíneként.

Nem volt bérleti szerződés.

Nem volt áram.

Nem volt felhatalmazásam.

Semmi.

Javier még aznap megérkezett a házamba.

Úgy nézett ki, mintha nem aludt volna.

Több tervet is letett az asztalra.

Voltak megközelítési útvonalak, vendéglátóhelyek, asztalfoglalási helyek, esküvői zónák, sőt egy előzetes naptár is, amely közel negyven eseményt tartalmazott a következő évre.

– Tudtam a projektről – vallotta be –, de Mariana biztosított róla, hogy beleegyeztél.

– Jöttek be vendégek az ingatlan megtekintésére?

Lehajtotta a fejét.

– Legalább három csoport.