Az eset után gyakorlatilag minden megváltozott a börtönben.
Másnap, amikor Emma belépett a blokkba és sorakozni rendelte a rabokat, senki sem nevetett már.
Még Marcus is csendben elfoglalta a helyét.
És amikor egy új rab egyszer elmosolyodott, miután meglátta az alacsony női őrt, a mellette álló férfi gyorsan megbökte a könyökével, és halkan azt mondta:
„Ha a helyedben lennék, nem nevetnék rajta.”
Hónapok teltek el az udvari incidens óta, és Emma részlege, amely korábban a legzűrösebb volt az egész börtönben, példátlan módon a legfegyelmezettebbé vált. Az őrök közötti pletykák futótűzként terjedtek, és hamarosan a börtönigazgató is felfigyelt a fiatal nő elképesztő eredményeire.
Az igazi próbatétel azonban egy esős őszi napon érkezett el. Egy másik, maximális biztonságú fegyházból átszállítottak egy új csoportot. A jövevények között volt egy Viktor nevű, rendkívül agresszív bandavezér, aki arról volt hírhedt, hogy mindenhol kíméletlenül átvette az irányítást, ahová csak betette a lábát.
Az első közös ebédnél Viktor azonnal kiszúrta Emmát. Amikor a nő elhaladt az asztala mellett, a férfi gúnyosan füttyentett egyet, majd szándékosan kilökte a lábát a folyosóra, hogy elgáncsolja.
Emma gond nélkül átlépte az akadályt, megállt, és jéghideg tekintettel nézett le a férfira. – Húzza vissza a lábát, és fejezze be az evést! – utasította határozott, de teljesen nyugodt hangon.
Viktor gúnyosan felnevetett, majd lassan felállt. Bár nem volt olyan hatalmas, mint Marcus, inas, sebhelyes és rendkívül veszélyes kisugárzású férfi volt. – És mi lesz, ha nem, te kis rongybaba? Talán hívod az erősítést? – lépett fenyegetően közel Emmához. A saját emberei vigyorogva álltak fel mögötte, készen egy esetleges balhéra.
Emma azonnal felkészült. Az izmai megfeszültek, a súlypontját észrevétlenül áthelyezte, készen arra, hogy hárítsa az első ütést. De mielőtt egyetlen mozdulatot is tehetett volna, egy hatalmas, sötét árnyék vetődött Viktorra.
Egy nehéz, tetovált kéz csapódott le Viktor vállára, olyan erővel, hogy az új rab térdei majdnem megrogytak. Marcus volt az.
A hatalmas rab egyetlen lépéssel beékelődött Emma és az új bandavezér közé. Valóságos toronyként magasodott Viktor fölé. – A hölgy azt mondta, hogy fejezd be az evést – dörögte Marcus, hangja mély volt, mint a távoli mennydörgés. – Szóval szépen leülsz, és befejezed, ami a tálcádon van. Vagy én fogom lenyomni a torkodon.
Viktor dühösen Marcusra nézett, de amint körbepillantott az ebédlőben, a szó bennakadt a torkában. Emma részlegének összes rabja – közel ötven veszélyes, sokat látott bűnöző – némán felállt az asztaloktól. Nem az új bandavezér mellé álltak, hanem egyértelműen Marcus és Emma mögé sorakoztak fel. Egyetlen emberként védték az őrt, akit hetekkel ezelőtt még ők maguk akartak pokollá tenni.
A túlerő elsöprő volt. Viktor lassan visszahúzta a lábát, lenyelte a büszkeségét, és szó nélkül visszaült a helyére. Az emberei gyorsan követték a példáját, némán meredve a tányérjukra.
Marcus egyetlen apró bólintással jelezte Emmának, hogy a helyzet meg van oldva, majd ő is visszaült a helyére, mintha mi sem történt volna.
Emma egy halvány, alig észrevehető mosollyal nyugtázta a jelenetet, majd egyenes derékkal folytatta az őrjáratot. Attól a naptól kezdve a börtön minden lakója – függetlenül attól, honnan érkezett – tudta a legfontosabb íratlan szabályt: Emma blokkjában rend van. Nemcsak azért, mert képes megvédeni magát, hanem mert ő az egyetlen, aki kivívta a legveszélyesebb ragadozók feltétlen tiszteletét.
