Minden megtakarított fillérjét arra fordította, hogy kibéreljen egy elhagyatott, romos raktárépületet a város legszegényebb negyedében. Saját kezűleg festette ki a falakat, bontott padlószőnyegeket és használt tatamikat vásárolt, és lassan egy edzőtermet épített fel. Az ajtó fölé egy egyszerű, fából faragott táblát akasztott: “Második Esély Dojo”.
Eleinte senki sem jött. Az emberek gyanakvóak voltak. De Kate elkezdett ingyenes önvédelmi órákat tartani a helyi női menhely lakóinak, és lassan terjedni kezdett a híre. Nemcsak ütni és rúgni tanította őket. Ugyanazt a fegyelmet, mentális tartást és belső békét adta át, amit a börtönben. Megtanította nekik, hogy a testük nem áldozati bárány, hanem egy eszköz, amit az elméjük irányít. A dojo lassan megtelt élettel. Félénk nők tanultak meg egyenes derékkal járni, és dühös, agresszív fiatalok tanulták meg levezetni a feszültségüket a tatamin.
Két év telt el így. Kate élete stabilizálódott, a dojo egyre ismertebb lett a környéken, bár anyagilag még mindig épphogy a felszínen maradtak.
Egy esős, őszi délutánon Kate éppen a tatamit súrolta az utolsó edzés után, amikor a raktár ajtaja halkan kinyílt. Az eső kopogása elnyomta a léptek zaját. Kate felnézett, és a felmosórongy megállt a kezében.
A bejáratban egy magas, széles vállú alak állt. A ruhája kopott volt, egy olcsó, ázott vászontáskát szorongatott a kezében. Vanessa volt az. Aznap délelőtt szabadult.
A két nő percekig csak némán nézte egymást. Nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy megértsék, mennyi minden történt velük a külön töltött évek alatt. Vanessa arca megviselt volt, de a tekintetében ott ragyogott az a tisztaság, amit Kate gyújtott lángra benne évekkel ezelőtt.
– Azt mondtad, ha valaha kijutok, keresselek meg – szólalt meg végül Vanessa, és a hangja megremegett egy kicsit. – Nincs hová mennem, Kate. A családom elfordult tőlem. Senkim sincs odakint.
Kate lassan letette a felmosót, odasétált Vanessához, és minden habozás nélkül, szorosan megölelte a hatalmas nőt. Vanessa, aki éveken át a keménység szobra volt, most eltört, és csendben zokogni kezdett egykori mentora vállán. – Most már itthon vagy – suttogta Kate.
Kate a dojo hátsó irodájában alakított ki egy kis szobát Vanessának. Másnap reggel, mielőtt a tanítványok megérkeztek volna, Kate egy kartondobozt tett Vanessa ágyára. Amikor a nő kinyitotta, könnyek szöktek a szemébe. Egy vadonatúj, hófehér tornacipő volt benne. – Ezúttal – mosolyodott el Kate – nem kell megküzdened érte. Csak vedd fel, és állj be mellém tanítani.
Vanessa jelenléte óriási lökést adott a dojonak. A hatalmas, tekintélyt parancsoló nő hihetetlen empátiával tudott bánni a legproblémásabb, legdühösebb utcagyerekekkel is, hiszen pontosan tudta, min mennek keresztül. Ő maga is volt elveszett, dühös és erőszakos. Hitelesen tudott beszélni nekik arról, hogy az erőszak útja egyenesen a pokolba vezet.
A Második Esély Dojo azonban nem kerülhette el a külvilág árnyékait. A környéket egy helyi, kegyetlen bűnszövetkezet tartotta rettegésben, amelyet egy Marcus nevű, gátlástalan gengszter vezetett. Marcus kábítószer-terjesztésre és bolti lopásokra kényszerítette a környékbeli tinédzsereket. Ahogy Kate és Vanessa dojója egyre több fiatalt csábított el az utcáról, Marcus bandája egyre kevesebb “katonát” tudott beszervezni. A bűnöző számára a dojo nem egy közösségi központ volt, hanem konkurencia, amit meg kellett semmisíteni.
A feszültség akkor érte el a tetőpontját, amikor egy 16 éves fiú, Leo, aki korábban Marcus futárja volt, beiratkozott Kate edzéseire, és nem volt hajlandó többé drogot szállítani.
Egy péntek este, amikor az edzés már majdnem véget ért, három fekete terepjáró fékezett csikorgó gumikkal a dojo előtt. Marcus és tizenöt nehézfiúja szállt ki az autókból. Baseballütőkkel, láncokkal és boxboxerekkel voltak felfegyverkezve. Berúgták a raktár ajtaját, és fenyegetően bevonultak a tatamira.
A gyerekek és a nők rémülten hátráltak a terem végébe. Leo sápadtan remegett. Marcus előrelépett, rágózva, arrogáns vigyorral az arcán. – Melyikőtök az a nagy harcművész, aki azt hiszi, hogy elszedheti az embereimet? – kiáltotta, majd észrevette a fiút. – Leo! Húzzál kifelé, mielőtt eltöröm mindkét lábadat!
Kate és Vanessa egyszerre léptek előre. Két nő, akik látszólag semmilyen eséllyel nem indultak tizenöt felfegyverkezett utcai verőemberrel szemben. De a testtartásukban nem volt egyetlen cseppnyi félelem sem.
– Ez egy békés hely – mondta Kate higgadtan, a hangja betöltötte a hatalmas teret. – Kérlek, távozzatok, amíg még megtehetitek.
Marcus felnevetett. – Te fenyegetsz engem, te kis liba? Szétverjük ezt a helyet, titeket meg…
Nem tudta befejezni a mondatot. Kate és Vanessa nem várták meg, amíg a szavak tettekké fajulnak. Tudták, hogy ha engedik a bandát kibontakozni, a tanítványaik megsérülhetnek. Akcióba léptek, és amit a következő három percben a teremben lévők láttak, az felért egy tökéletesen megkoreografált, pusztító balettel.
Kate a sebességre és a precizitásra épített. Kitért az első baseballütő-suhintás elől, megragadta a támadó csuklóját, és a saját lendületét használva úgy hajította át a férfit a termen, mintha súlytalan lenne. Vanessa, a maga hatalmas erejével, megállíthatatlan faltörő kosként működött. Nem ütött arcra; az ízületeket, a térdeket és a vállakat vette célba, pontosan úgy, ahogy a börtönben tanulta.
