A hordozóban Luna ugyanolyan nyugodtan ült, mint legutóbb. Ahogy kinyitottam az ajtót, a hatalmas szürke macska elegánsan kilépett, nyújtózott egyet, majd a vizsgálóasztalon dorombolva dörgölőzött a kezemhez.

– Doktor úr – kezdte Anna, és a hangjában olyan melegség volt, amit korábban sosem hallottam. – Olyan régóta szerettem volna személyesen is elmondani mindent. A telefonban nem lehetett.

Leültem vele szemben, és bólintottam. – Hogy van, Anna? Hogy halad a kezelés?

Anna egy mély, megkönnyebbült sóhajt hallatott, miközben a kezével gépiesen simogatta Luna vastag bundáját. – Nehéz volt az elején. Sokkal nehezebb, mint gondoltam. Amikor a kardiológus és a szomnológus (alvásorvos) elé tették az eredményeket, megijedtem. Kiderült, hogy súlyos alvási apnoém van. A vércukorszintem az egekben volt, a szívem pedig éjszakánként hihetetlen terhelésnek volt kitéve a folyamatos oxigénhiány miatt. Az orvos azt mondta, hogy ha ez így folytatódik, egy éjszaka egyszerűen megállhatott volna a szívem. Szívroham vagy stroke. Bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna.

Megborzongtam. Tudtam, hogy a helyzet komoly lehet, de hallani a konkrét diagnózist még engem is szíven ütött.

– És mindezt Luna vette észre először – mondtam halkan, a macskára nézve.

Anna szeme könnybe lábadt. – Igen. Tudja, doktor úr… sosem beszéltem erről, de a férjem, Gábor, öt évvel ezelőtt halt meg. Szívrohamban. Éjszaka, álmában érte a halál. Én a másik szobában voltam, mert aznap nagyon horkolt, és nem tudtam tőle aludni. Mire reggel bementem hozzá… már késő volt. Azóta élek ebben a feszültségben. Magamat hibáztattam. És amikor kiderült az én diagnózisom, megértettem, hogy Gábornak is valószínűleg ugyanez volt a baja. A kezeletlen apnoé.

A szoba elcsendesedett. A macska dorombolása töltötte be a teret. Most már teljesen összeállt a kép. Luna nem csupán egy háziállat volt. Ő volt az utolsó kapocs Gáborhoz, és valamilyen megmagyarázhatatlan, ösztönös módon megérezte, hogy ugyanaz a sötét árnyék ólálkodik a gazdája körül, mint amelyik egykor a férjét elragadta.

– Amikor megkaptam a CPAP gépet – folytatta Anna egy kis mosollyal az arcán, utalva arra a készülékre, amely éjszaka folyamatos pozitív légúti nyomást biztosít a betegeknek, hogy ne záródjanak el a légutaik –, azt hittem, sosem fogom megszokni. Úgy néztem ki abban a maszkban, mint egy vadászpilóta vagy Darth Vader. A gép sziszegett, fújt, kényelmetlen volt. Az első éjszaka rémálom volt. Sírva téptem le magamról a maszkot hajnali kettőkor.

– És mit csinált Luna? – kérdeztem kíváncsian.

– Ez a hihetetlen benne. Először ő is nagyon megijedt a géptől. Fújt rá, a mancsával próbálta megütni a csövet. De amikor aznap éjjel letéptem a maszkot, és újra elkezdtem fuldokolni álmomban, Luna megint ott termett. Nem harapott, nem karmolt, mint régen. Csak ráült a mellkasomra, és a pofiját az arcomhoz dörgölte, amíg fel nem ébredtem. Aztán… – Anna hangja elcsuklott a meghatottságtól – aztán a mancsával elkezdte bökdösni a gépet az éjjeliszekrényen. Mintha azt mondta volna: „Vedd fel! Használd!”

Anna elmesélte, hogy hetekbe telt, mire mindketten hozzászoktak az új rutinhoz. Luna, aki egykor rettegett a sziszegő géptől, végül megtanulta, hogy a gép hangja egyet jelent Anna biztonságával. Olyannyira elfogadta a helyzetet, hogy most már kifejezetten a meleg, párásított levegőt fújó cső mellé fekszik éjszakánként, mintha az egy fűtött párna lenne.

De a történetnek itt még nem volt vége. Anna élete a diagnózis után gyökeres fordulatot vett, de a gyógyulás útja nem volt egyenes.

– A vércukorszintem beállítása hetekig tartott – mesélte Anna, miközben Luna nyugodtan tűrte, hogy beadjam neki a vakcinát. – Kaptam gyógyszereket, inzulint, és szigorú diétát kellett tartanom. A testem még nem szokott hozzá az új rendhez. Egy szombat délután, amikor épp a tavaszi nagytakarítást csináltam a lakásban, elkövettem egy nagy hibát. Délig semmit sem ettem, de bevettem a gyógyszereimet.

Ekkor történt az, ami Annát és engem is végleg meggyőzött arról, hogy az állatok hatodik érzéke egy csoda.

Anna épp az ablakot mosta a nappaliban, amikor hirtelen elsötétült előtte a világ. Egy klasszikus, súlyos hipoglikémiás (alacsony vércukorszint) roham tört rá. A kezei remegni kezdtek, hideg veríték borította el a testét, és a szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Tudta, hogy azonnal a konyhába kell jutnia egy pohár narancsléért vagy egy kockacukorért. De a lábai nem engedelmeskedtek.

– Csak annyira emlékszem, hogy megpróbáltam megkapaszkodni a fotel támlájában, de kicsúszott a kezemből. Elestem. A fejemet bevertem a dohányzóasztal szélébe. Nem veszítettem el teljesen az eszméletemet, de képtelen voltam mozogni. Olyan volt, mintha víz alatt lennék. Hallottam a saját zihálásomat, de a testem megbénult.

Luna, aki a hálószobában aludt, a puffanásra azonnal a nappaliba rohant. Anna a földön feküdt, félig kábultan. A macska azonnal odaugrott hozzá. Hangosan, kétségbeesetten nyávogni kezdett. Nem az a szokásos, ételt kérő nyávogás volt, hanem egy mély, torokból jövő, vészjósló hang, amit Anna még sosem hallott tőle.

Luna elkezdte nyalogatni Anna arcát, próbálta felébreszteni, de a nő nem tudott reagálni. Ekkor a macska valami egészen elképesztőt tett.