– Ne büntesd meg az unokámat Patricia rossz modora miatt. De ne is kicsinyítsd le magad, hogy megkönnyítsd az életét.

Azon az estén Alejandro felhívott.

– Kaptam egy meghívást egy újabb jótékonysági vacsorára.

Valéria hallgatott.

– Nem fogom azt mondani, hogy velem kell jönnöd – folytatta. – Csak megkérdezem, hogy akarsz-e.

– Félsz, hogy nemet fog mondani?

-Igen.

Az azonnali válasz mosolyt csalt az arcára.

Valeria körülnézett a boltjában. A világa nem lett kisebb csak azért, mert Alejandrónak nagyobb szobái voltak.

– Igen, menni akarok.

A következő szombaton egy másik szállodába lépett be, karöltve Alejandróval. Ezúttal nem próbálta meg kitalálni, hogy mások mire gondolnak.

Egy idősebb nő közeledett.

– Valeria Castañeda? Te rendezted el a virágokat a lányom esküvőjére.

Egy másik vendég felismerte a nevét.

–Ő készítette elő a férjem temetését. Emlékezett rá, hogy a férjem utált liliomokat.

Egy harmadik nő közbelépett.

– Minden hónapban felhívsz, hogy emlékeztess a nővérem évfordulójára.

Perceken belül Valériát emberek vették körül, akik esküvőkről, születésekről, kórházakról, búcsúkról és kibékülésekről beszélgettek. Virágai jelen voltak ezeknek a családoknak az életének legfontosabb napjain.

Alejandro néhány lépésnyire maradt, anélkül, hogy félbeszakította volna, vagy a saját érdemének tulajdonította volna.

A szoba másik oldalán Patricia figyelte őket.

Valeria most először érezte úgy, hogy nem kell tudnia, mire gondol a férfi.

Megértette, hogy azok az emberek nem Alejandróként ismerték. Azért, mert a munkája végigkísérte örömüket és bánatukat. Az ő világa sosem volt jelentéktelen; egyszerűen csak nem adott ki hangot.

A köszönetnyilvánítás során az előadó megemlítette a szállodát, a catering szolgáltatást és a nyomdát. A virágkötőt elfelejtette.

Valeria rövid ideig csalódottságot érzett.

Aztán Doña Amalia felemelte a poharát.

– Elfelejtette a nőt, aki 42 üres asztalból kertet varázsolt.

A műsorvezető átnézte a jegyzeteit és bocsánatot kért.

— Külön köszönet Florería Castañedának és tulajdonosának, Valeria Castañedának.

A taps betöltötte a termet.

Alejandro nem vette át a mikrofont. Nem kellett megmentenie, vagy elmagyaráznia, miért érdemli meg, hogy ott legyen. Egyszerűen csak távolról emelte fel a poharát.

Később Patricia lépett oda.

– A múlt havi intézkedések kivételesek voltak.

Valeria a tekintetét állva állta.

-Tudom.

Patricia megdöbbent. Aztán bólintott, és bocsánatkérés nélkül távozott.

Valeria rájött, hogy már nincs szüksége rá.

Alejandro a kert közelében találta meg.

– Milyen volt az este?

-Jobb.

– Miért viselkedett így Patricia?

– Nem. Mert abbahagytam az ellenőrzést, hogy jóváhagyott-e.

Mosolygott.

– Ne vágj ilyen arcot. Nem tettél semmit.

–Tudom. Lehetek én büszke így is?

-Talán.

Sándor megfogta a kezét. A hatalmas férfi most először tűnt igazán ijedtnek.

– Szeretlek, Valéria.

Mozdulatlan maradt.

– Rossz időpontot választottam?

– Virágkötő vagyok. Az ilyen mértékű nyilatkozatokhoz 3 napos felmondási idő szükséges.

Alejandro idegesen felnevetett.

Valeria összeszorította az ujjait.

– De kivételt teszek. Én is szeretlek.

Hónapokkal később Alejandro zárás előtt visszatért a virágboltba. Nem volt nála virág.

„Kinek szól az elrendezés?” – kérdezte Valeria.

– Én egyet sem fogok venni.

– Bementél egy virágboltba anélkül, hogy virágot akartál volna venni?

– Azért jöttem, hogy meglátogassalak.

– Szörnyű vevő.

Alejandro felvett egy papírzacskót.

– Hoztam ennivalót. Tudom, hogy nem ebédeltél.

—Honnan tudod?

– Három órakor azt mondtad, hogy enni fogsz. Amikor ezt mondod, az azt jelenti, hogy folytatod a munkát.

Valeria átvette a táskát.

– Lassan kezd javulni a baráti ízlése. Virágkötőként még mindig katasztrófa.

– Tanulhatok.

—Nem szabad íjakat készíteni.

Egy évvel később Alejandro a Santa Clarában kérte meg a kezét, ugyanott, ahol a szakításuk után 36 rózsát ajándékozott neki. Az idős asszonyok papírvirágokkal díszítették fel a kertet, Doña Amalia pedig mindent úgy felügyelt, mintha egy szállodát vezetne.

Alejandro nem ajánlotta fel, hogy megveszi a virágboltot, és nem is tette azt a cégei kizárólagos beszállítójává. Tudta, hogy az üzlet Valeriáé.

„Nem akarom, hogy elhagyd a saját világodat, hogy belépj az enyémbe” – mondta neki. „Én egy olyan világot akarok építeni, ahol mindketten továbbra is azok lehetünk, akik vagyunk.”

Valéria egyetértett.

Patricia meghívást kapott az esküvőre. Korán érkezett, és a szertartás előtt odament Valeriához.

– Tévedtem veled kapcsolatban.

-Igen.

Patricia nyelt egyet.

-Sajnálom.

Valeria megaláztatás nélkül fogadta el a bocsánatkérést. Megtanulta, hogy a méltóság megőrzése nem jelenti azt, hogy le kell rombolni valaki másét.

A Castañeda Virágbolt továbbra is nyitva maradt. Valeria továbbra is fizette a számlákat, szervezte az esküvőket, és meghallgatta a családokat, akik virágot kértek szeretteiktől való búcsúztatásra. Alejandro továbbra is irányította a szállodáit, de a szerelmet már nem úgy kezelte, mint valami olyasmit, amit csak a szabadidőben lehet adni.

Néha délutánonként eljött segíteni. Elfogadható módon vágta le a szárakat, lezárta a dobozokat, és így is a város legrosszabb masnijait készítette.

Az emberek tovább beszéltek. Egyesek ragaszkodtak hozzá, hogy Valeriának szerencséje volt. Mások szerint Alejandro megváltozott miatta.

Mindketten tudták az igazságot.

Azzal a szándékkal lépett be a boltba, hogy rózsákat küldjön egy nőnek, aki nem szerette. Miután távozott, talált valakit, akit sosem nyűgözött le a vezetékneve.

És Valeria rájött, hogy egy hatalmas férfi szeretete nem jelenti azt, hogy az árnyékában él, amíg a férfi tudja, hogyan kell mellette sétálni.