A márki fiai minden nevelőnőt elmartak maguk mellől – mígnem egy nap egy nincstelen özvegyasszony lépte át a küszöböt.

Másnap reggel a gyerekeivel reggelizett. Nicolás 20 percig beszélt megállás nélkül. Mateo alig tudott három mondatot kinyögni, de amikor Alejandro megkérdezte tőle, hogy milyen könyvet olvas, a fiú erősen szorította a kanalat, hogy ne remegjen a keze.

Másnap újra reggelit szolgáltak fel. Aztán Alejandro elvitte az ikreket, hogy megnézze a csikókat. Hamarosan visszatért a nevetés az udvarokra. A ház, amely egykor mauzóleumként ünnepélyes volt, kezdett lakottnak tűnni.

Alejandro és Isabela kapcsolata is megváltozott. A könyvtárban történelemről, költészetről és a birtokkal kapcsolatos ügyekről beszélgettek. Felfedezte, hogy Isabela folyékonyan beszél franciául, és pontosabban vezeti a könyvelést, mint számos alkalmazottja. Isabela megértette, hogy Isabela hidegsége nem az érzéketlenségből fakadt, hanem az újabb veszteségtől való félelemből.

„Amikor Leonor meghalt, megértettem, mennyit veszíthet egy férfi a szerelemért” – vallotta be egy este.

– És úgy döntött, hogy elmenekül anélkül, hogy elhagyná a házat.

Alejandro ingerültséggel és csodálattal vegyes tekintettel nézett rá.

– Könnyebb lenne, ha mindig tévedne.

Mindketten ugyanahhoz a könyvhöz nyúltak. Kezük a bőr gerincéhez ért, és egy túl hosszúnak tűnő pillanatig együtt maradtak. A folyosón Nicolás, aki addig kémlelte őket, odaszaladt, hogy elmondja Mateónak, hogy az apja végre „eszmélt, hogyan kell egy nőre nézni”.

A boldogság addig tartott, amíg Isabela egy levelet nem talált Leonor varródobozának dupla aljában elrejtve. A tinta kifakult volt, de a szavak tiszták voltak:

„Alejandro szerint a gyengeségem természetes. Nem tudja, hogy egy vér szerinti ember ellopja a leveleimet és megváltoztatja a számlákat. Ha bármi történik velem, nézz oda, ahol a nap soha nem kel fel. Meg kell védenem a gyermekeimet, mielőtt az az ember az ő örökségüket is kézbe venné.”

Isabela megtartotta a levelet. Nem akart senkit bizonyíték nélkül megvádolni, különösen mivel az adminisztrátor, Gaspar, kezelte mindenki kulcsait, postáját és fizetését.

A férfi azonban már figyelte őt. Alejandro gyászának évei alatt a bányákból származó profit egy részét, a búzát és az agávét más célokra használta fel. A márki visszatérése a családi életbe azzal fenyegetett, hogy felébreszti érdeklődését a könyvelés iránt. Isabela volt ennek a változásnak a forrása, és neki kellett eltűnnie.

Gáspár megvesztegetett egy szobalányt, hogy nyissa ki a nevelőnő szobáját. Ott rejtette el Leonor smaragdbrossát és három hamisított levelet, amelyekben Izabella állítólag megkérdezte a közjegyzőt, hogyan szerezheti meg az ikrek gyámságát, ha sikerül feleségül mennie apjukhoz.

Alejandro megtalálta a bizonyítékot az asztalán. A félelem előbbre való volt, mint az ész.

– Magyarázd el ezt nekem.

Isabela felismerte Leonor levelét a papírok között.

– A varródobozában találtam. Elrejtettem, mert félt valakitől ebben a házban.

– És az ékszereit is elrejtette?

– Még sosem láttam ezt a brosst.

– Megbíztam benned – mondta, és a hangja elcsuklott a dühtől.

– Nem. A bizalmat választotta, ami más. A félelem első jelére a hazugságot választotta, ami lehetővé tette számára, hogy újra elrejtőzzön.

Sándor megparancsolta neki, hogy hajnalban távozzon.

Az ikrek berontottak az irodába. Nicolás sírt, Mateo könyörgött, de az apjuk ismét elrejtette azt a keménységet, amiről mindenki azt hitte, hogy megtört. Isabela becsomagolta egyetlen bőröndjét. Mielőtt becsukta az ajtót, egy cetlit hagyott a gyerekek párnáin:

„Nem azért megyek el, mert már nem szeretem őket. Azért megyek el, mert a felnőtteket is meg kell tanítanunk arra, hogy a bizalomhoz bátorság kell.”

Mateo kétszer is elolvasta Leonor mondatát: „Ahol a nap soha nem kel fel.” Aztán eszébe jutott a törött napóra a keleti kertben. A kápolna mögött volt, és mindig a harangtorony árnyékában maradt.

Az ikrek zseblámpával a kezükben kimentek. Az óra számlapja alatt egy vasdobozt találtak. Bent főkönyvek, Gaspar által aláírt nyugták és levelek voltak, amelyek sosem jutottak el Alejandróhoz. Az utolsó Jacintának, az idős házvezetőnőnek volt címezve.

Mielőtt a gyerekek visszatérhettek volna, megjelent Gáspár.

– Add ide azt a dobozt.

Mateo átölelte a dokumentumokat. Nicolás remegve meghúzta a kápolna harangjának kötelét. A hang felébresztette az egész birtokot. Gaspar megpróbálta meggyőzni a szolgákat, hogy a gyerekek lopták el a dokumentumokat, de Jacinta megérkezett, és megmutatott nekik egy kis ezüstpecsétet.

„Doña Leonor adta nekem a halála előtti este” – jelentette ki. „Arra kért, hogy csak azokat a leveleket ismerjem el eredetinek, amelyek ezzel a pecséttel vannak ellátva. Hallgattam, mert Don Gaspar azzal fenyegetőzött, hogy kiűzi a családomat az országból. Nem fogok többé hallgatni.”

Alejandro összehasonlította a pecsétet, a számlákat és a hamisított levelek kézírását. Mindent értett. Gaspar elkülönítette Leonort, lehallgatta az üzeneteit, és az orvos által felírt tonikot olyan cseppekkel helyettesítette, amelyek gyengén és zavartan tartották. Talán nem ő okozta közvetlenül a halálát, de az utolsó hónapokat mindenképpen a félelem börtönévé tette. Aztán évekig lopott, a márki gyászának védelme alatt.

– Nem én öltem meg – erősködött Gaspar. – A szíve már eleve beteg volt.

– De elloptad a nyugalmát – felelte Alejandro. – És majdnem elloptad a gyermekeim jövőjét is.

A rendőr még hajnal előtt elvitte Gaspart. Alejandro a faluba rohant az ikrekkel, de ott találta Isabelát, aki a postakocsira várt.