A rokkant grófot minden bálon állandóan megalázták… mígnem a legszebb fiatal, egyedülálló nő őt választotta egy herceg helyett.
1894 tavaszán Mexikóváros előkelő társasága szinte bármilyen bűnt meg tudott bocsátani: hiúságot, hűtlenséget, szerencsejátékot, sőt még egy mások szenvedésén felhalmozott vagyont is. Az egyetlen dolog, amit nem bocsátottak meg, a gyengeség volt.
Sebastián Castañeda mindenkinél jobban tudta.
Két évvel korábban az ország egyik legkelendőbb agglegénye volt. Az övé volt a guanajuatoi San Gabriel ranch és számos, apjától örökölt ezüstbánya. Lovagolt, órákig táncolt, és politikáról beszélgetett anélkül, hogy félt volna attól, hogy a miniszterek ellenségeivé váljanak.
Aztán történt a baleset.
Hegyi ösvényen lefelé haladva elvesztette a kerekét a kocsija. A kocsis meghalt, Sebastian pedig a faláda alá rekedt. Az orvosoknak sikerült megmenteniük a bal lábát, de a csontja soha nem gyógyult be teljesen. Attól kezdve mahagóni bottal járt, és minden lépés éles fájdalmat okozott neki, amely a csípőjébe sugárzott.
Azon az estén azért egyezett bele, hogy részt vegyen Rivas márkinőinek bálján, mert San Gabriel magánya kezdett elviselhetetlenebb lenni, mint a gúnyolódások.
A termet több száz gyertya világította meg. A nők Franciaországból hozott selyemruhákat viseltek, az urak kitüntetéseket, egy kis zenekar pedig európai keringőket játszott.
Sebastian egy oszlop közelében állt, botjára támaszkodva.
– Vigyázz, Castañeda! – mondta Ignacio Peralta, a kegyetlenségéről ismert fiatalember. – Nem akarjuk, hogy újra elessen. Kínos lenne abbahagyni a táncot, hogy felvegyük.
Néhány férfi nevetett.
Sebastian lassan elfordította a fejét.
„Köszönöm az aggodalmad, Peralta. A lábaim nem mindig engedelmeskednek, de legalább a nyelvem tudja, mikor kell csendben maradnia. Ez egy olyan készség, amit meg kellene tanulnom.”
A nevetés iránya megváltozott. Ignacio kipirult arccal elsétált, de Sebastián elégedettsége rövid életű volt. A fájdalom fokozódott, és néhány méterrel arrébb egy szék állt.
Elkezdett járni.
Az első lépés szilárd volt. A másodiknál a csizmája orra egy szőnyegbe akadt. A botja az asztalnak csapódott, és több pohár zörgött.
A zene elhallgatott.
Több mint száz arc fordult felé. Sebastian érezte a megaláztatás égető érzését a mellkasában. Felállt, annak ellenére, hogy úgy érezte, mintha izzó vas szúrta volna át a lábát.
Aztán meglátta őt.
Isabel de la Vega épp akkor lépett be a szobába.
Huszonhét éves volt, és elég vagyonnal rendelkezett ahhoz, hogy több birtokot is vásároljon, de a társadalom vénlánynak nevezte, mivel öt kérőt is elutasított. Azt mondták róla, hogy túl művelt, túl független, és túl hajlamos a véleménynyilvánításra.
Sötétkék selyemruhát viselt, a többi nőre jellemző eltúlzott díszítés nélkül. Fekete haját ezüst fésűk fésülték, és tekintete a veszélyt kereső, nem pedig a csodálók óvatosságával pásztázta a szobát.
Amint megjelent, Don Rodrigo Santillán odalépett hozzá.
Rodrigo miniszter és földbirtokos fia volt, valamint több tábornok személyes barátja. Jóképű, gazdag és annyira meg volt győződve saját felsőbbrendűségéről, hogy soha nem tartotta lehetségesnek, hogy egy nő visszautasítsa.
– De la Vega kisasszony – mondta meghajolva –, megadja nekem a következő keringőt?
Ez nem kérdés volt.
– Nem, Don Rodrigo.
A férfi pislogott.
– Talán nem hallott engem.
– Tökéletesen hallottam.
„Egy ilyen korú nőnek hálásnak kellene lennie egy ilyen meghívásért, mint az enyém. Az emberek azt hihetik, hogy megőrült.”
Isabel hátranézett a válla fölött. Látta Sebastiant az oszlop mellett, fájdalomtól sápadtan, körülötte emberekkel, akik legyezőkkel rejtették mosolyukat.
– Évek óta ezt gondolják rólam az emberek – felelte. – Nem értem, miért kellene ma este csalódást okoznom neki.
Átadta a csészéjét egy szolgának, és anélkül, hogy megfordult volna, elment Rodrigo mellett.
Az egész terem követte a példáját.
Sebastian látta közeledni, és abszurd félelmet érzett. Nem vágyott a szánalomra, és nem akart az eszközzé válni, amellyel megalázhat egy másik udvarlót.
Isabel megállt előtte, és kinyújtotta a kezét.
– Don Sebastián, szükségem van egy társra. Elkísérnél?
– Nem tudok táncolni.
– Utálok táncolni.
– Botrányt okoz.
– A botrány már létezik. Csak azt választom, hogy hova helyezkedjek el benne.
Sebastian a kezére nézett. Az nem remegett. Nem volt együttérzés a szemében.
– Engem használsz fel Santillán megbüntetésére?
– Részben.
– Nagyra értékelem az őszinteségét.
–Azért is őt választottam, mert ő az egyetlen ember ebben a szobában, aki úgy tűnik, annyira belefáradt a színlelésbe, mint én.
Sebastian átvette a botot a másik kezébe, és felajánlotta neki a karját.
Együtt sétáltak a szoba közepén. Járásuk szabálytalan volt: botkopogás, lépés, vonszolás. Isabel alkalmazkodott anélkül, hogy sürgette volna, és anélkül, hogy megpróbálta volna úgy támogatni, mintha egy rokkant lenne.
– Emeld fel a fejed! – mormolta. – Ha a földre nézel, azt fogják hinni, hogy szégyelled magad.
Sebastian felemelte a fejét, és a tekintetükbe fojtotta a tekintetüket. A tömegnek szét kellett húzódnia, hogy elengedjék őket.
„Santillán gyilkosságra készül” – jegyezte meg.
– Don Rodrigo úgy hiszi, hogy a világ egy bolt, és hogy a vezetéknevével bármit meg lehet venni.
– Szóval engem választott, mert én vagyok a legkevésbé értékes árucikk a boltban.
Izabella megszorította a karját.
– Ne légy az a nevetség tárgya, akinek látszani akarnak. A lábad sérült. A méltóságod nem.
