A menyem kérés nélkül elvitte a terepjárómat, majd közölte, hogy „nyugodjak meg” – de hétfőre a 2270 dolláros számla lett a legkisebb gondja

„Szervezhetnél egy fuvart a szüleidnek” – tettem hozzá. „Egyre rosszabb a repülőtéri forgalom.”

Greg rám meredt.

„Nem hozod vissza ide előbb a terepjárót?”

“Nem.”

„De szükségünk van rá a repülőtéren.”

„Gondolkodnod kellett volna ezen, mielőtt elvállaltad.”

Elmentem a vontatótelepre.

A Highlander poros volt, de sértetlen.

Bent morzsák, egy papírpohár, bevásárlószatyrok és Chloe parfümjének halvány illata volt.

Eldobtam a poharat.

Beindította a motort.

És egy pillanatig ott ült, hallgatva az ismerős hangot.

Visszajött a terepjáróm.

De a nagyobb megkönnyebbülést valami más okozta.

Végül nemet mondtam.

És ezúttal nem engedtem, hogy bárki is alkudozzon a válaszommal.

Amikor hazaértem, egy nehéz kormányzárat tettem a Highlander kormánykerekére.

Az egyetlen kulcs a személyes kulcstartómra került.

A következő harminc nap kényelmetlenül telt.

De hasznos.

Gregnek és Chloénak most először kellett kiszámolniuk, hogy mennyibe is kerül az élet a házam nélkül.

A kauciók meglepték őket.

A jelentkezési díjak meglepték őket.

A közművek meglepték őket.

Rent leginkább Chloét lepte meg.

„Ebben a lakásban régi gépek vannak.”

– Benne van a költségvetésünkben – felelte Greg.

„Csúnya a szőnyeg.”

„Meg tudjuk tisztítani.”

„Az erkélyről egy parkolóra nyílik kilátás.”

„A legtöbb erkély valamire néz.”

„Nem akarok egy lehangoló helyen élni.”

„Akkor több pénzre van szükségünk.”

Chloe felém nézett.

Régebben egyetlen pillantás is elég lett volna.

Felajánlottam volna egy előleget.

Egy kölcsön.

Egy aláírás.

Ezúttal folytattam a könyvem olvasását.

Aztán Chloe felfedezte, hogy megváltoztattam a Wi-Fi jelszavát.

„Mi az új?”

„Én nem adom oda neked.”

„Gregnek internetre van szüksége a munkájához.”

„Van mobil hotspotja.”

„Lassabb.”

„Harminc napod van arra, hogy elintézd a közműveket az új otthonodban.”

„Ez jelentéktelen.”

„Ez az én számlám.”

Nem akartam őket nyomorultul éreztetni.

Még volt vizük.

Villamosság.

Konyhai hozzáférés.

Egyszerűen abbahagytam az extrák szállítását.

Abbahagytam a különleges élelmiszereik vásárlását.

Miután Chloe kiürített egy drága mosószeres üveget, és nem tette újat, bezártam a régit.

Abbahagytam a csomagjaik gyűjtését.

Egyik délután több szállítódoboz is elázott az esőben.

– Miért nem hoztad be azokat? – kérdezte Chloe.

„A te neved van rajtuk.”

„Otthon voltál.”

„Te is az voltál.”

„Dolgoztam.”

„Én is.”

„Nyugdíjas vagy.”

„A saját életemen dolgoztam.”

Ahogy közeledett a költözésük dátuma, az otthonom lassan újra az enyém lett.

A kávéfiltereim visszakerültek a fiókjukba.

Az ételem visszakerült azokra a polcokra, amiket elértem.

Chloe hűtőszekrényének címkéi a kukába kerültek.

Robert széke visszakerült az ablakhoz.

Egyik délután Greg ott talált engem ülve olvasgatni.

„Apa ott szokott ülni.”

“Igen.”

„Elfelejtettem.”

„Nem tettem.”

Leült.

Végül azt mondta:

„Sajnálom, hogy ennyire kicsúszott az irányítás a kezemből.”

„A dolgok nem csússzák ki maguktól az irányítást.”

Lenézett.

„Meg kellett volna mondanom Chloénak, hogy kérdezze meg, mielőtt elvitte az autót.”

“Igen.”

„Azt hittem, egy darabig mérges leszel, aztán túlteszed magad rajta.”

„Pontosan ez a probléma.”

Rám nézett.

„Évekig feltételezted, hogy a kellemetlenségeim csak átmenetiek. Ha elég sokáig vársz, abbahagyom a panaszkodást, és minden megy tovább.”

Greg a lépcső felé meredt.

„Utálom a konfliktust.”

„Szóval hagytad, hogy én vigyem.”

Ez fájt neki.

Hagytam.

„Sosem gondoltam így rá.”

„Kellene.”

Chloe sosem kért bocsánatot.

Hangosan panaszkodott a telefonban az anyósok ellenőrzése és az „utcára kényszerítés” miatt.

Nem kényszerítették őket az utcára.

Volt munkájuk.

Megtakarítás.

Bútor.

Harminc napos felmondási idő.

Kénytelenek voltak fizetni az életükért.

A hónap felénél Chloe anyukája felhívott.

Linda bocsánatot kért a terepjáró miatt.

Aztán beismerte a meglepő dolgot.

Chloe hagyta, hogy ő és Dennis elhiggyék, a Hegylakó Greghez és hozzá tartozik.

Csak azután tudták meg az igazságot, miután elvontatták.

„Béreltünk volna valamit” – mondta Linda.

„Tudom.”

Felsóhajtott.

„Chloe mindig is túlságosan törődött a külsővel. Lehet, hogy én bátorítottam ezt, amikor fiatalabb volt.”

Aztán elmondta, hogy hallott a költözési értesítésről.

– Nem azért hívlak, hogy megkérjelek, változtasd meg a véleményedet – mondta Linda.

Meglepődtem.

„Tulajdonképpen azt hiszem, ennek hamarabb kellett volna történnie.”

A hónap vége felé Greg és Chloe végre aláírták a bérleti szerződést.

Két hálószoba.

Régebbi épület.

Laminált pultok.

Kis erkély, kilátással a parkolóra.

Nem elbűvölő.

De a költségvetésükön belül.

Elérkezett a költözés napja.

Inkább egy U-Haul-t béreltek költöztetők helyett, mert a kaució és az első havi bérleti díj már így is több pénzt emésztett fel, mint amire számítottak.

Délre a holmijuk nagy részét felpakolták.

Aztán megláttam Chloét, aki az ajtó felé sétál, kezében a kávéfőzőmmel.

Majdnem hatszáz dollárba került.

Robert adta nekem az utolsó évfordulónkon.

„Chloé.”

Megállt.

„Tedd le.”

„Nincs jó kávéfőző a lakásunkban.”

„Az az enyém.”

„Kölcsönkérjük.”

“Nem.”

„Alig használod.”

„Attól még nem lesz a tiéd.”

„Két éve minden reggel használjuk.”

„Mert eddig az ÉN házamban laktál.”

Megszorította a szorítását.

„Majd később visszahozzuk.”

„Nem. Tedd vissza.”

Greg után kiáltott.

Lámpával a kezében jelent meg.

„Mondd meg neki, hogy szükségünk van az eszpresszógépre.”

Az öreg Greg biztosan megkért volna, hogy hagyjam békén.

Megígérte volna, hogy visszahozza.

Azt mondta volna, hogy egy kávéfőző nem ér még egy vitát.

Ezúttal Chloéra nézett.

„Hagyd már.”

A nő rámeredt.

„Minden reggel használjuk.”

„Anyué.”

„Nincs semmi a lakásunkban!”

„Minden megvan benne, amit vettünk.”

– Megint az ő pártját fogod.