A ház kizárólag az ő nevén volt. Joaquín a megtakarításaival együtt ráhagyta. Mateo és Verónica semmilyen nagyobb javítást nem fizettek, és semmilyen joguk nem volt az ingatlanhoz.

Teresa simogatta a neve betűit az írásban.

Nem volt csapdába esve. Csak elfelejtette, hogy még mindig nála van a kulcs.

Másnap felhívta Adrián Montest, egy polgári jogi ügyvédet, aki harmadik osztályban a tanítványa volt. Adrián 43 éves volt, a központ közelében volt az irodája, és még mindig emlékezett arra a napra, amikor Teresa saját zsebéből fizette a jegyzetfüzeteit, mert az édesanyja nem engedhette meg magának őket.

– Teresa tanárnő, mi történik?

– Azt hiszem, a fiam és a felesége alkalmatlannak akarnak nyilvánítani a házvezetésre.

Adrian nem nevetett, és üres frázisokkal sem próbálta megnyugtatni.

– Ne írj alá semmit, és ne szállj szembe velük. Először is, meg fogjuk védeni őt.

Két nappal később áttekintette a dokumentációt. Megerősítette, hogy nincsenek tulajdonostársak vagy érvényes meghatalmazás. Azt javasolta, hogy frissítse a végrendeletét, változtassa meg banki jelszavait, és kérjen független orvosi vizsgálatot kognitív képességeinek ellenőrzésére.

Teresa minden memória-, tájékozódási és érvelési feladatot helyesen oldott meg. A geriáter arra a következtetésre jutott, hogy Terézia teljes mértékben képes saját ügyeit intézni.

Adriánt is aggasztotta valami. Hónapokkal korábban valaki online kért hitelesített másolatot a tulajdoni lapról Teresa személyes adatait felhasználva. A kérés Verónica e-mail címéhez volt kapcsolva.

„Valamit készítenek elő” – figyelmeztette. „Tudnunk kell, hogy mit.”

Teresa vett egy zöld jegyzetfüzetet, és felírta az összes háztartási kiadást: villany, víz, internet, ingatlanadó, élelmiszer és javítások. Egy másik oszlopban feljegyezte Mateo és Verónica hozzájárulásait.

Az elmúlt 12 hónapban mindössze 31 000 pesót adományoztak. Teresa több mint 240 000 dollárt költött a támogatásukra.

Megtalálta a Mateónak kölcsönadott 780 000 pesóról szóló számlát is, hogy vegyen egy földet. Soha nem írtak alá szerződést, mert megbízott a fiában. A föld sosem valósult meg, de három héttel később Verónica vett egy új teherautót.

Teresa figyelni kezdett. Nem kellett kémkednie. A menyét az udvaron telefonálta, olyan magabiztossággal, mint aki azt hiszi, hogy egy öregasszony semmit sem ért.

– Amikor aláírom a meghatalmazást, jelzáloggal terheljük meg a házat – mondta Veronica egy délután. – Ebből kifizetjük a teherautót, és megnyitjuk a második stúdiót. Később átköltöztetjük egy celayai lakásba. Mateo bűntudatot érez, de majd túlteszi magát rajta.

Teresa az ablak túloldalán ült, és bekapcsolódott a beszélgetésbe, mert Verónica az előbb megkérdezte tőle, hogy szeretne-e elmenni „olyan helyre, ahol jobban bánnak vele”. Mielőtt válaszolt volna, bekapcsolta a telefonja felvevőjét.

– Talán igazad van – mondta Teresa. – Mostanában zavartnak érzem magam.

Veronica lehalkította a hangját, és kedves hangot ütött meg.

– Mindenről gondoskodni fogunk.

A következő héten Teresa úgy tett, mintha elfelejtené a dátumokat, és rossz helyen hagyná a csészét. Mateo aggódva figyelte. Veronica egyre elégedettebbnek tűnt.

Pénteken egy mappát tett Teresa elé.

– Ezek megelőző jellegű dokumentumok. Ha valaha megbetegszel, Mateo elintézi helyetted a papírmunkát.

Teresa elolvasta az első oldalt. Nem orvosi igazolás volt, hanem egy általános meghatalmazás tervezete vagyonkezelési és tulajdonjogi nyilatkozatokra, amely elég tág keretek között elzálogosíthatta volna a házat, vagy akár el is adhatta volna.

– Nagyon apró a nyomat – jegyezte meg Teresa. – Szeretném holnap az egész családdal megbeszélni.

Veronica azt hitte, mindjárt megszerzi az aláírást.

– Természetesen. Készítek egy különleges reggelit.

Azon az estén Teresa nem sírt. Fogta a Talavera porcelánját, a kamrazárat egy átlátszó zacskóba tette, és a mappát az asztalon hagyta.

Szombaton 10 órakor megérkezett Clara és húga, Natalia. Mercedes, Adrián és egy közjegyzői iroda képviselője is eljött, akik magukkal hozták a hagyatéki okirat, az új végrendelet és az orvosi vélemény hitelesített másolatait.

Mateo és Veronica nevetve léptek be az ebédlőbe. Amikor meglátták őket összegyűlve, megálltak.

– Mit jelent ez? – kérdezte Veronika.

Teresa egy fehér virágos kék blúzt viselt, Joaquín utolsó évfordulós ajándékát.

– Ez egy értekezlet az emlékezetemmel kapcsolatban – felelte. – Kérem, foglaljon helyet.

Adrián letette a dokumentumokat az asztalra. Teresa elővette a zöld jegyzetfüzetet, a kölcsönigazolást és a meghatalmazást.

– Hónapokig azt mondták, hogy gondoskodnak rólam. Ennek ellenére a ház költségeinek 87%-át én fizetem. Engedély nélkül kérték a tulajdoni lapomat, és elkészítettek egy dokumentumot, amely lehetővé teszi számukra, hogy birtokba vegyék az ingatlanomat.

Máté elsápadt.

– Verónica azt mondta, hogy csak vészhelyzet esetén van ilyen.

– Olvasd el – parancsolta Teresa.

Mateo átnézte a lapokat. Arckifejezése megváltozott, amikor rájött, hogy képes eladni, megterhelni és szerződéseket kötni.

„Tudtad, hogy ezt mondta?” – kérdezte a feleségétől.

– Szükséges volt. Az édesanyád már nincs jól.

Adrian elé csúsztatta az orvosi felmérőt.

– Teresa asszony teljes mértékben cselekvőképes. Továbbá, minden, az aláírásának megtévesztésére tett kísérlet jogi következményekkel járhat.

Veronica Teresára mutatott.

–Felkapcsolva hagyja a tűzhelyet! Elveszít dolgokat!

Teresa bekapcsolta a felvételt.

Veronica hangja betöltötte az ebédlőt: „Amikor aláírom a meghatalmazást, jelzáloggal terheljük a házat… Aztán elvisszük egy idősek otthonába.”

Máté mindkét kezével eltakarta az arcát.

Aztán egy másik hang jelent meg. Az övé.

„Tedd, amit tenned kell. Csak ne kérj tőlem magyarázatot.”