– Eladhatom anyám evőeszközeit.

– Nem fogom azzal kezdeni az üzletünket, hogy felolvasztom egy halott nő emlékeit.

— Mit fogunk csinálni?

Adela a zárt házakra nézett.

– Dolgozz, mielőtt pénzed lenne.

A műhely 1 géppel, 6 kölcsönasztallal és 12 résztvevő nővel nyílt meg, akik meg voltak győződve arról, hogy kudarcot fognak vallani.

Adela egy komplett inget varrt előttük. Aztán kicsomagolta a kötést.

Az egyik csoport szabta a darabokat. A másik varrt. Lucía a gomblyukakat készítette, Mercedes a gallérokat, Petra pedig a könyvelést vezette.

Senki sem varrna egy egész ruhadarabot. Minden nő azt tenné, amiben a legjobban ért.

Az első héten farmernadrágokat és ingeket javítottak. Matías hitellel fizette ki a munkásokat liszttel, szappannal, olajjal és cipőkkel. Nem pénz volt, de valami, amit maguk kerestek.

Hamarosan érkeztek a megrendelések más városokból is.

A nők elkezdtek felegyenesedve sétálni a pulthoz. Már nem kérték a férjeiktől az engedélyt, hogy szappant vegyenek. Saját munkájuk gyümölcsét használták.

– Nem ingeket varrsz – mondta Matías egy este.

– Akkor mit gyártsak?

– Visszaállítja az értéküket.

Adela meglepetten nézett rá. Az első férje soha nem értett meg valami ilyen egyszerűt.

Három héttel később megérkezett Monterreyből egy Octavio Luján nevű vevő. Egy nagy kereskedelmi vállalatot képviselt, és 400 ingre volt szüksége vasúti munkásoknak.

Az egész műhely lélegzet-visszafojtva figyelte a helyzetet.

Octavio dicsérte a varrást, majd olyan árat ajánlott, ami alig fedezte az anyag árát.

„Ez egy rendkívüli lehetőség” – biztosította. „Utána további megrendelések is lesznek.”

„Ezen az áron a munkásaim 12 órát varrnak, és akkor is szegények maradnak” – válaszolta Adela.

„Munkanélküli nők egy haldokló városban. Hálásnak kellene lenniük azért, amit kínálok nekik.”

– Köszönjük, hogy eljött. De nem fogadjuk el.

Octavio hangosan felnevetett.

– Télen koldulva fog visszatérni.

Amikor elment, Matías becsukta az ajtót.

– 400 ing igazi pénzt jelentett.

– Azt is jelentették, hogy örökre rögzítik az értékünket. Ha ma elfogadunk egy fillért az éhség miatt, holnap már méltányos árnak fogják nevezni.

– És mi van, ha nem jön egy újabb lehetőség?

– Megkeressük őt.

Azon az estén Adela kiszámolta, hogy a vasút mennyit fog fizetni az egyes ruhadarabokért. Megtudta, hogy Octavio majdnem háromszor annyit tervez megtartani, mint amennyit a műhely kapna.

„Nem kínál nekünk piacot” – mondta. „Köztünk és a valódi vevő közé helyezi magát.”

– Hogyan jutunk el oda egyedül?

Adela észrevett egy régi egyenruhát a boltban. Matías testvéréé volt.

– A hadseregnek évente több ezer ingre van szüksége.

Matías úgy nézett rá, mintha az elnöknek javasolta volna a varrást.

—A katonai szerződéseket nagy gyártóknak ítélik oda.

– Akkor megmutatjuk nekik, hogy tudunk egyként dolgozni.

Mielőtt elkészítette volna az ajánlatot, Adela úgy döntött, elmondja neki az igazat a múltjáról.

Pueblában a férjével, Ignacióval szabóműhelyt nyitottak. Adela rendeléseket szervezett, szabásmintákat tervezett és tanoncokat tanított. Ignacio pedig a vásárlókkal foglalkozott.

Amikor lázban meghalt, testvérei megjelentek egy ügyvéddel. Az üzlet, a számlák és a gépek mind Ignacio nevére voltak írva.

Kirúgták a vállalkozásából, amit 8 év alatt épített fel.

Csak azért sikerült megtartania a pedálos motorkerékpárt, mert bebizonyította, hogy esküvői ajándékba kapta az édesanyjától.

„Ezért válaszoltam a hirdetésére” – vallotta be. „Nem gazdag férjet kerestem. Olyat kerestem, aki nem keveri össze a házasságot a tulajdonlással.”

Matías nem próbálta üres frázisokkal vigasztalni.

– Minden, amit építünk, az ő nevét is viselni fogja az enyém mellett. Ugyanolyan méretben és ugyanolyan jogokkal.

Adela érezte, ahogy a szíve körüli fal megreped.

– Mi van, ha a városlakók kigúnyolják, mert a felesége hozza meg a döntéseket?

– Már most is gúnyolnak, mert üres a boltom. Legalább most már lesz új témájuk a beszélgetéshez.

Érkezése óta most mosolygott először.

A durangói parancsnokság hivatalos méretei alapján készítettek egy katonai inget. Minden varrást ellenőriztek, és a mintát korrekt árajánlattal együtt elküldték.

Aztán elkezdődött a várakozás.

Don Laureano tudomást szerzett a projektről. Ha a műhely a bankján keresztül nem jutna pénzhez, elveszítené a város feletti uralmát.

Octavióval szövetkezett.

A vevő meg akarta nyerni a szerződést, és fillérekért alvállalkozásba akarta adni a nőket. A bankár nyomást gyakorolt ​​a régió kereskedőire, hogy megakadályozzák őket abban, hogy Adelának ruhát adjanak el.

„100 kilométeren keresztül már nem marad takaró” – jelentette Matías.

Adela megőrizte a nyugalmát, amíg a munkások el nem mentek. Aztán leült a gép elé, és a kezével eltakarta az arcát.

– Igazuk volt – suttogta. – Egyetlen aláírás is elvehet tőlem mindent.

Matías letérdelt mellé.

– Nem nyertek.

– Anyag nélkül nincs műhely.

– Azt tanítottad nekünk, hogy egy közvetítőnek csak addig van hatalma, amíg úgy gondoljuk, hogy szükségünk van rá.

Adela lassan felemelte a fejét.

Azon az estén közvetlenül egy pueblai textilgyárnak írt levelet. A Laureano által ellenőrzött kereskedők kiiktatásával olcsóbb anyagot vásárolhatott, és fizethetett a szállításért.

Két nappal később megérkezett a katonai parancsnokság válasza.

Megnyerték a szerződést.

600 inget kellett leszállítaniuk az első fagy előtt.

A műhelyben kiabálás, nevetés és könnyek törtek ki. Néhány nő megölelte egymást. Petra térdre esett, mert az a pénz megakadályozná, hogy a bank elvigye a házát.