Michael a teraszról figyelte őt, mellette pedig egy fiatal nő állt, Elena. Elena nem szupermodell volt, és nem is egy másik milliárdos elkényeztetett lánya. Gyermekorvosként dolgozott az egyik kórházban, amelyet a Harper Alapítvány támogatott. Ott ismerkedtek meg. Elena csendes, okos, és végtelenül jószívű nő volt, aki nem a milliárdost látta Michaelben, hanem a férfit, aki rajongásig szereti az édesanyját, és aki hajlandó tenni másokért.
Elena finoman megfogta Michael kezét. – Nagyon szép munkát végez azokkal a rózsákkal.
Michael elmosolyodott, és magához húzta a nőt. – Azt mondja, a virágoknak is kell a szeretet, különben elhervadnak. Azt hiszem, igaza van.
Később aznap este, amikor hárman együtt ültek a hatalmas, meleg fénnyel teli étkezőben, a személyzet egy egyszerű, de ízletes vacsorát szolgált fel. Nem volt szükség felesleges luxusra, sem rideg etikettre. Csak egy család ült az asztalnál.
Martha felemelte a poharát. – Tudjátok, sokáig azt hittem, hogy az életem utolsó évei szomorúak lesznek. De ha most körbenézek… sosem voltam még ilyen boldog.
Michael koccintott az édesanyjával és Elenával. Ahogy belenézett az anyja csillogó, békés szemébe, pontosan tudta, hogy a legnagyobb vagyont, amit egy ember valaha is birtokolhat, nem a bankok trezorjaiban őrzik. Az a fajta vagyon ott ült vele szemben az asztalnál.
És azt a napot, amikor leült az anyja mellé a hideg csempére, hogy egy kutyatálból egyen, élete legjobb döntésének tartotta. Mert az a pillanat mentette meg az édesanyja életét – és az ő saját lelkét is.
