Valerie szorosabban fogta manikűrözött szorítását a karomon, de az olasz bőrcipőm mintha a padlóhoz szegeződne.
A Grand Imperial Hotel csillogó csillárjai elmosódtak körülöttem. A három méterre előttem álló nőnek szellemnek kellett volna lennie. Hét gyötrelmes hónapon át mindenki a milliárdos pályámon azt mondta, hogy a feleségem, Lucy, azért hagyott el, mert kimerült a vállalati világomban és az uralkodó családomban.
De senki sem mondta nekem, hogy terhes.
Senki sem mondta, hogy egy takarítókocsit tol, és az egyik kiemelt szállodámban takarít.
És senki sem mondta, hogy úgy fog rám nézni, mintha idegen lennék.
– Lucy – leheltem, a szótól a torkom súrlódott.
Egy pillanatra lesütötte a szemét. Amikor felnézett, nem volt benne semmi lágyság. Nem voltak könnyek. Csak egy dermesztő, áthatolhatatlan távolság.
– Dolgozom, Mr. Sterling – mondta ijesztően nyugodt hangon. – Kérem, ne nehezítse meg ezt.
Mr. Sterling. A hivatalos név jobban megütött, mint egy fizikai ütés.
Valerie, aki szorosan mellettem állt, egy mesterkélt, kétségbeesett nevetést hallatott. „Alexander, ez teljesen abszurd. Menjünk fel a tetőtéri lakásba.”
Alig hallottam. A tekintetem lefelé siklott, és Lucy hasára szegeződött a nem túl hízelgő szürke egyenruha alatt. Erősen terhes volt. Az egyik keze, amely vörös és sebes volt az ipari tisztítószerektől, öntudatlanul a hasa íve alatt pihent, védve a gyermeket a szoba mérgező hatásaitól.
A gyermekem? – A kimondatlan kérdéstől majdnem összecsuklott a térdem.
Arthur Vance, a Grand Imperial vezérigazgatója, hirtelen megjelent Lucy mellett. Ideges, műanyag mosoly ült az arcán. Jelenleg úgy nézett ki, mint aki egy töltött fegyver csövét bámulja.
– Mr. Sterling – dadogta Arthur. – Őszintén elnézést kérek. Ez a… alkalmazott biztosan félreértette a kijelölt beosztását.
– Ez az alkalmazott? – ismételtem, a szótagok savízűek voltak.
Arthur mérges pillantást vetett rá. „Lucy, azonnal menj vissza a szervizszintre. Most.”
Valami a hangjában megfagyasztott bennem a vért. Nem professzionális tekintély volt az, hanem kendőzetlen önuralom. Lucy mozdult, hogy előretolja a nehéz kocsit, de én egyenesen az útjába léptem.
“Nem.”
Valerie a nevemet sziszegte, körmei a bicepszembe vájtak. „Alexander, hagyd abba!”
Teljesen figyelmen kívül hagytam, és a vezetőre szegeztem a tekintetem. „Arthur. Miért dolgozik a feleségem a takarítóosztályon?”
Arthur arca kifakult. Lucy lehunyta a szemét. Ez a mikrokifejezés mindent elárult. Ebben az átkozott épületben mindenki tudott valamit, amit én nem.
– Uram – nyelt egyet Arthur –, a HR-nyilvántartásunk szerint Mrs. Lucy Sterlinget egy munkaerő-kölcsönző cégen keresztül vették fel. Nem tudtam semmilyen személyes kapcsolatról.
Hazugság.
Lucy addig szorította a kocsi fogantyúját, amíg kifehéredtek az ujjpercei. – Kifejezetten kértem, hogy ma este ne tegyék a vendégek felőli emeletre – mondta halkan.
Hevesen vert szívvel fordultam felé. „Miért?”
Tekintete Valerie-re villant. Csak egy milliméter. De elég volt.
Valerie ismét felnevetett, de a hangja vadul remegett. „Ne nézz így rám, te őrült nő! Azt sem tudom, ki maga.”
Lucy arcán undor tükröződött. „Pontosan tudod, hogy ki vagyok.”
Valerie arca elkomorult. Az elegáns, tökéletes barátnő, aki két hónappal ezelőtt simán beilleszkedett az életembe, semmilyen fellépésre nem készült. A csend csapóajtóként nyílt meg a lábam alatt.
„Hogy érti ezt, Valerie?” – kérdeztem lassan.
Valerie kétségbeesett daccal felszegte az állát. – Egyértelműen mentálisan labilis! Azt mondtad, eltűnt, ugye? Talán azért jött ide, hogy zsaroljon ki téged a pénzből!
Lucy összerezzent.
Hét hónapnyi megválaszolatlan kérdés erőszakosan átrendezte magát az agyamban. Anyám azt mondta, hogy Lucy „túl érzékeny”. Az ügyvédem biztosított arról, hogy a szakítás jogos. És Valerie, aki csodával határos módon megjelent az életemben pontosan akkor, amikor a magányom gondtalanná tett.
A felismeréstől fizikai hányingerem lett.
– Arthur – mondtam, és a hangom ijesztő suttogássá halkult. – Kísérd Ms. Pierce-t az elnöki lakosztályba. És hagyd ott. Egyedül.
Valerie felém fordult. „Tessék? Én nem vagyok poggyász, Alexander! Nem küldhetsz el csak úgy!”
Végre ránéztem, hagytam, hogy a mellkasomban érzett hideg átjárja a tekintetemet.
– Nem – feleltem halkan. – A poggyász nem hazudik.
Miután a liftajtók elnyelték a dühös Valerie-t, visszafordultam Lucyhoz.
– Gyere velem! – könyörögtem, miközben levetkőztettem a vezérigazgatót, és csak a férfit hagytam magamra. – Kérlek, Lucy.
Szeme most először csillogott könnyektől. „Ne csináld ezt! Ne úgy beszélj, mint az a férfi, akihez valójában hozzámentem.”
Semmi védekezésem nem volt ez ellen.
Mérgesen néztem a rémült szállodaigazgatóra. „Hívják a szálloda biztonsági szolgálatát, a jogi osztályt, a HR-t és a belső ellenőrzés vezetőjét. Vezetői tárgyaló. Legfelső emelet. Azonnal.”
Lucy megrázta a fejét, miközben a magánlift felé mutattam. – Nincs szükségem a segítségedre, Alexander.
– Tudom – mondtam. De ő mégis belépett mellém.
Mire a mahagóni tárgyalóterembe értünk, a személyes biztonsági főnököm, Gabe Thorne már megérkezett. Lucy a hosszú asztal túlsó végén ült, a fizikai távolság gyötrelmes büntetés volt. Azonnal meleg ételt rendeltem, és hívtam a szálloda ügyeletes orvosát.
– A babáért – könyörögtem halkan. Egy nehéz pillanat után bólintott.
Belehuppantam a bőrfotelembe. A baba igazi volt. A gyermekem az árnyékban nőtt fel, miközben én skót whiskyt ittam a tetőtéri lakásokban, és azt mondták nekem, hogy a feleségem elhagyott egy egyszerűbb életért.
