Erzsébet szándékosan alkalmazta őket, hogy otthon dolgozzanak, jól fizetett nekik, sőt, még lakhatást is biztosított a rászorulóknak.
Lehetőséget akart adni nekik, hogy méltósággal élhessenek, és ne mások előítéleteitől függjenek.
De idővel ő maga is hibázott.
„Attól féltem, hogy kellemetlenül fogod érezni magad, ha folyamatosan látod a sérüléseiket és hegeiket” – vallotta be Elizabeth. „Ezért alkottam meg a sálakkal kapcsolatos szabályt.”
Marco hallgatott.
„Meg akartam védeni őket mások tekintetétől, és egyúttal téged is meg akartam védeni valamitől, ami esetleg kellemetlenül érinthet” – folytatta az anyja. „De most rájöttem, hogy ehelyett újra elrejtőztettem velük. Azt hiszem, ez volt a hibám.”
Marco Sofiára nézett.
Szégyellte magát.
Nem az arca miatt.
Amiatt, amit tett.
Rájött, hogy türelmetlensége és az igazság bármi áron történő felfedésére irányuló vágya megalázó érzést keltett egy ártatlan emberben.
Másnap reggel megváltozott egy szabály a kastélyban.
A sálak már nem voltak kötelezőek.
Innentől kezdve minden nő maga dönthette el, hogy el akarja-e takarni az arcát vagy sem.
És Marco most először értette meg igazán, hogy egy ember értékét soha nem a külseje határozhatja meg.
