Egy milliárdos kigúnyolta a házvezetőnőjét, amikor az felajánlotta, hogy megfesti a portréját papírdarabokért cserébe, nem sejtve, hogy zseniális művész.

1. RÉSZ

– Dobd ki az összes ételt. Holnap már semmire sem lesz jó.

Alejandro Montiel parancsára Marisol Reyes erősen megszorította a kezében tartott tálcát.

A Polanco-lakásban az asztalon egész sertésszűz, rozmaringos burgonya, kenyér, saláta és majdnem egy fél csokitorta hevert. A vendégek alig nyúltak a vacsorájukhoz, mert jobban érdekelte őket az órák, az utazások és az üzleti megállapodások dicsekedése.

Marisol a nagymamájára, Elenára gondolt, aki aznap este valószínűleg kávét iszik egy szelet tortillával vacsorára, hogy megspórolja azt a kevés pénzét, ami a gyógyszerére maradt.

– Montiel úr – kockáztatta meg –, kérhetnék egy keveset a maradékból?

A tárgyalások abbamaradtak.

Alejandro, egy luxushotellánc tulajdonosa, lassan elfordította a fejét. 45 éves volt, hatalmas vagyonnal rendelkezett, és hozzászokott, hogy kérdés nélkül engedelmeskednek neki.

-Szóval így?

– A nagymamám beteg. Az étel kárba fog vészni, és…

– Nem kell elmagyaráznod, hogyan kell vezetnem a házamat.

Néhány vendég elmosolyodott. Egy férfi pohárral a kezében hangos nevetésben tört ki.

– Hagyd békén, Alejandro. Talán a maradékaidból akar éttermet nyitni.

Marisol érezte, hogy ég az arca, de nem nézett le.

18 éves volt, és a középiskola elvégzése óta takarítónőként dolgozott. Édesanyja, Rocío, három évvel korábban halt meg rákban. A temetés után a nagymamájával elvesztették a lakásukat, és hónapokat töltöttek kölcsönvett szobákban.

Ez idő alatt Marisol eltette a ceruzáit, felhagyott a festéssel, és minden munkát elfogadott, amit csak talált.

Mielőtt megbetegedett, Rocío azt mondta, hogy a lánya olyan dolgokat látott, amiket mások figyelmen kívül hagytak. Marisol órákat tudott eltölteni azzal, hogy arcokat rajzoljon a metrón, fáradt kezeket a piacon, vagy idős embereket alvóként a gyógyszertár előtt. 15 évesen benyújtotta édesanyja portréját egy országos művészeti pályázatra.

Soha nem kapott választ.

Ezt a csendet egy mondatként értelmezte: nem volt elég jó.

Ettől kezdve csak papírfecnikre rajzolt, amiket később elrejtett.

Alejandro az étkezőjében álló festményekre mutatott, a tanácsadók által kiválasztott drága művekre.

– A szabályok egyszerűek. A személyzet semmit sem visz el ebből a házból.

– Levonhatnám a fizetésemből.

– Meg akarod venni azt az ételt, amiről már kértem, hogy dobjam ki?

– Dolgozni akarok neki.

Egy nő nevetett.

– És milyen további munkát tudnál elvégezni? A ház tiszta.

Marisol a kandalló felett függő Alejandro hatalmas portréjára nézett. Elegáns alkotás volt, technikailag tökéletes és teljesen hideg.

– Le tudom rajzolni.

A nevetés fokozódott.

– Te? – kérdezte Alejandro.

-Igenis uram.

– És mivel tervezed csinálni? A felmosóval?

Marisol nyelt egyet.

– Csak papírra és szénre van szükségem.

Dr. Beatriz Soria, a vacsorára meghívott tekintélyes kurátor, letette poharát az asztalra.

– Adj neki egy esélyt, Alejandro.

– Komolyan mondod?

– Azt kérte, hogy ételért cserébe dolgozhasson. Hadd tegye meg.

Alejandro úgy nézett Marisolra, mintha egy új szórakozási formát fedezett volna fel.

–Van 10 perced. Ha a portré olyan jó lesz, mint ahogy mondod, akkor elvihetsz mindent, ami megmaradt. Ha nem, akkor visszamész a konyhába, és többé nem zavarsz meg egy vacsorát.

—Elfogadom.

Doña Ofelia, a házvezetőnő, egy vastag papírlapot hozott. Beatriz egy darab szénből vett elő egy kis dobozt, amit a táskájában hordott.

Alejandro a fényben állt, szemben a falon függő drága portréval.

—Próbáld meg ne túlságosan másolni az igazi művészt.

Marisol nem válaszolt.

Az első percben folytatódtak a poénok. A harmadik percre elkezdtek eltűnni.

Az arc a papíron félreismerhetetlen volt. Marisol elkapta a nehéz szemöldököt, a feszült állkapcsot és azt a tekintetet, mintha arra számított volna, hogy mindenki csalódást okoz neki.

Valami azonban hiányzott.

Rajzolás közben észrevette, hogy Alejandro újra és újra az asztalfőn álló üres székre pillant. Minden alkalommal, amikor ezt tette, arcának keménysége egy pillanatra enyhült.

Marisol hozzáadta a széket a portréhoz.

Alejandro fedezte fel.

-Mit csinálsz?

– Lerajzolom, amit látok.

– Az a szék nem része a portrénak.

– Úgy nézel rá, mintha a részed lenne.

A légkör megváltozott.

—Bórrala.

– Ha ezt teszem, tönkreteszem a rajzot.

– Azt mondtam, töröljem.

Marisol az arcába nézett. Már nem azt a milliomost látta benne, aki gúnyolta. Egy férfit látott benne, aki a hiányába kapaszkodik.

A szék letörlése helyett elsötétítette a szemét.

Amikor elkészült, a megrajzolt Sándor még mindig kifogástalan öltönyt viselt, de a hatalom már nem volt az első dolog, amit az ember észrevett rajta.

Magány volt.

– Idő – jelentette be Beatriz.

Senki sem nevetett.

Sándor a portréra meredt, és úgy tűnt, elfelejtette a fogadást.

– Miért rajzoltál így engem?

– Mert én is így néztem ki abból a székből.

Marisol az egyik sarokban aláírta a gyermekkora óta használt kezdőbetűit: MR

Beatriz közeledett. A levelek láttán elsápadt.

– Mit mondtál, mi a vezetékneved?

—Reyes.

– Marisol Reyes?

– Igen, doktor úr.

Beatriz remegő kézzel vette át a lapot.

– Három évvel ezelőtt tagja voltam egy fiatal művészeknek szóló verseny zsűrijének. Az egyik döntős így írta alá a munkáját.

Marisolnak elállt a lélegzete.

– Részt vettem, de sosem választottak ki.