– És ha még egyszer megteszed ezt bármelyik családdal ebben a völgyben, kiveszem a Los Encinos minden fillérjét a bankodból.

Arturo tudta, hogy ez tönkreteheti őt.

Ő írta a nyugtát.

Órákkal később Sebastian szekere megérkezett Elena kis házához.

Amikor meglátta a járművet, félelem fogta el.

– Inés, gyere be!

Sebastian kilencéves lányával, Luciával érkezett le.

Aztán leemelte a hatalmas tekercs vörös flanelt.

Elena felismerte őt.

Megkeményedett az arckifejezése.

– Ha alamizsnát hozni jöttél, visszamehetsz azon az úton, amerről jöttél.

– Nem adok alamizsnát.

– Szóval, mi az?

-Munka.

Sebastian elmagyarázta, hogy téli ingekre van szüksége a farmján dolgozó több munkásnak.

– Azt mondták, jobban varrsz, mint bárki más Santa Esperanzában.

— Ki mondta ezt?

—3 nő, akik általad készített ruhákat viselnek, miközben azt állítják, hogy nincs pénzük fizetni neked.

Elena majdnem elmosolyodott.

– És a piros szövet?

— Impulzusvásárlás.

Lucia közbeszólt:

–Apa azért vette, hogy feldühítsen egy hölgyet.

Sebastian lehunyta a szemét.

– Köszönöm, lányom.

-Szívesen.

Inés megjelent az ajtóban.

Lucia ránézett.

Aztán a szövetre mutatott.

– Nem akarok piros ruhát. Úgy nézek ki benne, mint egy paradicsom.

Inés aznap először nevetett.

Sebastian visszafordult Elenához.

– Húsz inget szeretnék. Fizetek értük tisztességes árat.

Szünetet tartott.

– És szeretném, ha az első néhány méter Inés ruhájává válna.

Elena kinyitotta a száját, hogy visszautasítsa.

– Vonják le a fizetésemből.

Sebastian megértette.

-RENDBEN.

Így elfogadhatta anélkül, hogy megvádolták volna.

Aztán átnyújtott neki egy másik dokumentumot.

Elena nyitotta ki.

A banki bizonylat volt.

Egyenleg: 0.

Remegni kezdett a keze.

– Mit tett?

– Több évre elegendő varróeszközt vettem előre.

– Ez több mint 400 peso.

– Akkor még sokáig fogsz varrni.

– Nem tudom elfogadni.

Sebastian komoly lett.

– Figyelj rám.

Elmagyarázta neki a kamu büntetéseket.

A bank terve.

A vasút.

Vízjogok.

Elena elsápadt.

– Két férfi jött mérőeszközökkel egy hete.

-Ahol?

– A patak mellett.

Sebastian a birtok felé nézett.

– Csukd be ma este az ajtókat és ablakokat.

-Mert?

– Arturo épp most vesztette el a földed elvételének legkönnyebb módját.

Elena megértette.

– És melyik lesz nehéz?

– Ez az, ami aggaszt.

Azon az estén elkészült Inés piros ruhája.

Hajnali 3-ig dolgozott.

Amikor a tűzhely mellé akasztotta, úgy nézett ki, mint egy égő láng a szerény szobában.

Aztán Elena meghallotta a kutya ugatását.

Elvette a puskát, ami a férjéé volt.

Kinézett az ablakon.

Két lámpa mozgott a patak mellett.

Egy férfi kalapácsot tartott a kezében.

Egy másik, egy karó.

A birtok határát jelző régi kőtábla felé tartottak.

Elena megértette, mire készülnek.

Ha lerombolták a jelzőt, és egy másikat helyeztek el közelebb a házhoz, akkor azt állíthatták, hogy a patak a földjükön kívül folyt.

Kinyitotta az ajtót.

– Menj el attól a sziklától!

A férfiak megfordultak.

– Menj vissza, özvegy!

– Az én birtokomon vannak.

– A bank szerint a limit hibás.

Egyikük felemelte a kalapácsot.

Elena a feje fölé mutatott.

Lövés.

A golyó egy ágat talált el.

Mindkettőjükre esett a hó.

– A következő még lejjebb megy.

A második férfi előrántott egy revolvert.

Mielőtt felemelhette volna, lovak hangja hallatszott.

Négy lovas bukkant elő a sötétségből.

Sebastian állt elöl.

A munkavezetője lasszót dobott, és kikapta a revolvert a behatoló kezéből.

A férfiak csapdába estek.

Sebastian leszállt a lováról.

Elenára nézett.

Aztán a még mindig füstölgő puskához.

– Megmondtam neki, hogy csukja be az ajtókat.

– Bezártam őket.

– Kint vagy.

— Ők is.

Sebastian nem tudta megállni mosolygás nélkül.

– Elhunyt férje jól választott.

Elena leengedte a fegyvert.

Csak akkor kezdett remegni.

– El akarták mozdítani a határt.

-Tudom.

Sebastian az embereire mutatott.

– Követtük őket a faluból.

— Ki küldte őket?

Az egyik betolakodó a földre nézett.

Sebastian közeledett.

– Holnap ezt elmagyarázhatod egy bíró előtt, vagy ma este elmondhatod, hogy ki fizetett neked.

A férfinak kevesebb mint 1 percre volt szüksége.

—Arturo Ceballos.

Hajnalban Santa Esperanza egy olyan látványra ébredt, amelyet senki sem fog elfelejteni.

Sebastián Elena, Inés, Lucía és több Los Encinos munkás kíséretében érkezett a városközpontba.

Inés az új piros ruháját viselte.

A lány, aki előző nap nem volt hajlandó felemelni a fejét, most egyenesen járt.

Doña Matilde a bolt előtt állt.

Azonnal felismerte az anyagot.

Az arca elvesztette a színét.

Inés ránézett.

Nem gúnyolta ki.

Nem mosolygott.

Egyszerűen csak annyit mondott:

– Jó reggelt, asszonyom.

És továbbment.

Ez jobban fájt, mint bármilyen sértés.

A banknál Arturo a város felét várakozva találta.

Sebastian letette két embere aláírt nyilatkozatát az asztalra.

– Megpróbáltad megváltoztatni egy ingatlan határait.

– Ez hazugság!

– Mindketten azt állítják, hogy fizettél.

– Ők bűnözők.

– Van 4 tanúnk is.

Arturo megpróbálta visszanyerni az irányítást.

„Még ha az a nő megtartja is a farmot, a kormány akkor is kisajátíthatja. A vasútnak szüksége van a vízre. A fejlődést nem lehet megállítani.”

Sebastian ránézett.

– Soha nem akartam megállítani.

Elővett egy másik dokumentumot.

– Tulajdonképpen én finanszírozom.

Arturo mozdulatlan maradt.

-Hogy?

Az igazság a partra hullott.