És őt választotta ki húsz ismeretlen kéz közül.
Mihály óvatosan kérdezte:
– Megparancsoljam neki, hogy menjen vissza dolgozni?
Alexander az asszisztenséhez fordult.
— Nem.
Aztán ismét Sárára nézett, és kinyújtotta felé a kezét.
– Megígértem, hogy nem változtatok a döntésemen, miután meglátom a választott nő arcát.
Sára zavartan nézett rá.
És Sándor hosszú idő óta először elmosolyodott.
– Úgy tűnik, a sors tényleg döntött helyettem.
Sára lassan, bizonytalanul nyújtotta a kezét, még mindig azt hívén, hogy ez csak valami kegyetlen tréfa vagy egy hirtelen jött szeszély. Amikor Sándor ujjai finoman, de határozottan kulcsolódtak az övéibe, a teremben lévő nők felháborodottan suttogni kezdtek, az őrök pedig zavartan pillantottak egymásra.
Sándor azonban nem siettette a házasságot. Bár tartotta magát a szavához, úgy döntött, hogy előbb valóban megismeri a nőt, akit a sors és a saját ösztönei választottak neki.
Az első közös vacsorájuk csendes és feszült volt. Sára nem volt hajlandó drága, kölcsönkért estélyit felvenni; egy egyszerű, tiszta, saját ruhában ült asztalhoz, és alig mert a férfi szemébe nézni. Sándor azonban nem a vagyont, a divatot vagy az üzletet hozta fel témaként. Arról kérdezte, mit szeret csinálni, mik az álmai, és miért dolgozik olyan megfeszített tempóban.
Sára lassan feloldódott. Őszinte volt, nem próbált meg a kedvére tenni, és nem ájult el a férfi gazdagságától. Elmesélte, hogy az édesanyja betegsége miatt kellett abbahagynia a tanulmányait, és minden keresetét a gyógykezelésekre fordította.
Ha nem értett egyet Sándorral valamiben, azt is nyíltan, tiszteletteljesen, de határozottan megmondta. Ez a fajta egyenesség, mindenféle hátsó szándék nélkül, teljesen lenyűgözte a milliomost. Végre valaki nem a pénztárcáját, hanem az embert látta benne.
Ahogy teltek a hónapok, Sándor rájött, hogy Sára nemcsak szorgalmas, hanem hihetetlenül intelligens és mélyen jólelkű is.
Nem kért drága ékszereket, sportautókat vagy luxusutazásokat. Ehelyett rávette Sándort, hogy közösen támogassanak egy helyi kórházat, és teljesen átalakíttatta a kastély személyzetének munkakörülményeit, hogy senkinek ne kelljen annyit küzdenie, mint egykor neki. Sándor egyre inkább érezte: nem csupán egy feleséget talált vakon, hanem a hiányzó felét, aki megmentette őt a saját cinizmusától és magányától.
Fél évvel azután a bizonyos furcsa választás után tartották meg az esküvőt, messze a média zajától és a képmutató elit irigy tekintetétől.
A ceremónián csak a legközelebbi barátok és a kastély alkalmazottai vettek részt – Sára egykori munkatársai, akik most könnyes szemmel, egyenrangú vendégként ünnepelték őt.
Amikor Sándor az oltárnál felhúzta az egyszerű, de elegáns jegygyűrűt arra a bizonyos érdes, apró heggel jelölt kézre, szorosan magához húzta a nőt, és halkan odasúgta neki: – Ezek a kezek tartják egyben az életemet. Még sosem láttam náluk szebbet.
Sára könnyes mosollyal nézett a férjére. Bár a sors egy vak játék során hozta őket össze, a szerelmük már nagyon is nyitott szemmel, őszintén köttetett.
Sándor végre megtalálta azt, amit a csillogó tenyerek, a hamis mosolyok és a tökéletes manikűrök között sosem lelt volna meg: az igazságot és az igazi otthont.
