Rodrigót lenyűgözte az az egyszerűség, amellyel a lány elfogadta a valódi hibát, pontosan azért, mert az anyja napok óta úgy jellemezte őt, mint aki képtelen felismerni azokat.

Inés a maga részéről elkezdett munkát keresni. Minden este összeadta az utazás költségeit és az otthontól távol töltött órákat. Szerette a családjának főzni, és jól ismerte az ízlésüket, de már nem akarta minden reggel azon tűnődni, hogy mit fognak gondolni róla, ha végez.

Egy volt kollégája mesélt neki egy álláslehetőségről egy étteremben, ami 15 perc sétára van a lakásától. Inés anélkül kért információt, hogy otthon bárkinek szólt volna róla.

Rodrigo bejelentette, hogy szombaton több családtagjukat is fogadják. Azt mondta Aliciának, hogy Inés majd megszervezi az étlapot és a bevásárlást, és hogy minden változtatást a szakáccsal kell egyeztetni.

„Harminc éve főzök vacsorákat ennek a családnak” – válaszolta az anyja.

– Inés majd elkészíti ezt.

Alicia rámosolygott. Később bement a konyhába, hogy másik előételt rendeljen. Inés leírta a kérését, és hangosan felolvasta megerősítésképpen. Másnap Alicia azt mondta, nem emlékszik, hogy bármi ilyesmit rendelt volna. Inés megmutatta neki a dátumot a noteszből, és megkérdezte, hogy végül melyik opciót részesíti előnyben.

– Csinálj, amit akarsz – felelte Alice.

Inés nem volt túlságosan magabiztos. Ellenőrizte a szállítmányokat, megkóstolta az ételeket, és elmagyarázta a feladatokat azoknak, akik aznap este segíteni fognak. Az előételhez való tejszín mennyiségét is rosszul számolta ki. Időben rájött, kért több hozzávalót, és értesítette Rodrigót.

– Eldöntöttem, de szerettem volna, ha tőlem hallod – mondta.

A vacsora simán kezdődött. A vendégek beszélgettek az ebédlőben, míg Inés befejezte a sültet a konyhában. A hús megsült és letakarva pihent, mielőtt felszeletelték volna. Megkóstolta a szaftot, otthagyott egy segítőt az asztal közelében, és néhány percre elment megnézni egy másik fogást.

Az eladó utasítást kapott az ebédlőből. A konyha üresen maradt.

Amikor Inés visszatért, levette a sültet, és egy sóréteget látott a tetején. Megkóstolta a szaftot, és azonnal félrelökte. Ugyanezt az ételt már megkóstolta, mielőtt elment; tudta, milyen az.

Alicia belépett, miközben a nő leveszi a húst a tálról.

– A vendégek várnak, Inés. Mi történt most?

– Valaki sót tett bele, miután kimentem a konyhából.

– Mást fogsz hibáztatni?

Inésnek nem volt ideje vitatkozni. Szétválasztotta a túl sós részeket, kiöntötte a levet, és egy félretett alapból új szószt készített. Kisebb adagokat tálalt, több körettel. Az étel 10 perc késéssel érkezett meg. Az étkezőben senki sem vette észre, mennyire közel került az elvesztéshez.

Alicia Rodrigót kereste, amikor az utolsó vendég is elment.

„Tönkretehette volna a vacsorát. Nem fogom megvárni, amíg tényleg megteszi. Ki kell rúgnod.”

Rodrigo másnap reggel beszélt Inéssel. A nő azt állította, hogy a grillsütő rendben volt, mielőtt elmentek, és hogy fogalma sincs, ki nyúlt hozzá.

„Ha az én hibám lett volna, akkor is megmondanám” – tette hozzá. „Ahogy a szószról is meséltem neki.”

Egyenként megkérdezte az aznap este dolgozó alkalmazottakat. Rosa, a szobalány, kerülte a tekintetét, amikor rá került a sor. Tizennyolc éve dolgozott a házban, és szüksége volt a fizetésre, hogy eltartsa a családját.

– Nem akarom elveszíteni az állásomat, Rodrigo úr.

„Csak mondd el, mit láttál. A velem való beszélgetés nem befolyásolja a helyzetedet.”

Rosa a kezei között szorongatta az összehajtogatott terítőket.

– Átmentem az oldalsó ajtón szalvétákért. Láttam, hogy Doña Alicia felemeli a sültet. Nála volt a nagy sószóró, és éppen a húsra öntötte a sót.

Rodrigo arca lángra lobbant. Sejtette, mi történt, de Rosa szavai elfojtották az utolsó mentségét is, hogy tovább várjon.

Mielőtt még beszélhetett volna az anyjával, Inés kopogott az iroda ajtaján. Állásajánlatot kapott a házához közeli étteremből, és úgy döntött, elfogadja. Azért jött, hogy anyjának legyen elég ideje megszervezni a távozását.

Rodrigo megköszönte neki, hogy elmondta. Nem kérte, hogy maradjon.

Azon az estén Aliciát azon kapta, hogy átnézi a helyettesítésére jelöltek nevét. Anyja elégedett arckifejezéssel felnézett.

– Látod? Ő maga is megértette, hogy nem bírja ezt a házat.

Rodrigo letette a bárányrendelési cetlit az asztalra. Aztán Inés jegyzetfüzetét is mellé tette.

– Mondd le az interjúkat, anya. Mielőtt bárkit is felvennék, mondd el, miért tetted ezt velük.

3. rész

Alicia az ujjbegyeivel félretolta a kasszát.

– Nem fogom magam megvédeni egy hentesüzletbe telefonáló telefonhívás miatt. Meggondoltam magam az étlappal kapcsolatban.

– Azt mondtad, hogy nem hívtál, és hogy Inés elfelejtette leadni a rendelést.

– Talán nem emlékeztem, hogy lemondtam.

Rodrigo gyerekkora óta hallotta már tőle hasonló magyarázatokat: nyugodtan beszélt, amíg minden kérdés eltúlzottnak nem tűnt. Ezúttal tudta, mit látott.

Megkérte az anyját, hogy beszéljen vele és Inéssel, mielőtt a szakácsnő elmegy. Alicia beleegyezett, meg volt győződve arról, hogy a megbeszélés véget ér, amikor Rodrigo meghallja a panaszlistáját.

Leültek a konyha melletti kis nappaliban. Inés állva maradt, amíg Rodrigo széket nem kínált neki. Alicia megemlítette a kárba veszett desszertet, a bárányt, a túl sós szószt és a vacsorán maradt sültet.

„A szósz az én hibám volt” – mondta Inés. „Leírtam, és újra elkészítettem. Bárányt rendeltem. Mielőtt elmentem, megkóstoltam a sültet.”