„Arturo! Tönkretetted az életemet, te átkozott vénember!” – ordította, és összetörte a dohányzóasztalt.

Arturo a szoba közepén állt, és várta. Nem tartott fegyvert a kezében, csak a botját. Látni akarta, ahogy elesik. Mauricio odarohant hozzá, és brutálisan meglökte. Az idős férfi a földre zuhant, és erősen beverte a csípőjét. De mielőtt Mauricio a folyosó felé indulhatott volna Carmen keresésére, a személyzeti ajtó kivágódott.

Négy, korábban már értesített nyomozótiszt lépett be a helyszínre. Letartóztatták Mauriciót a földre fektetve, megbilincselték, miközben ő köpködött és mindenkit fenyegetett. Védelmi határozat megsértésével, az áldozat tulajdonába való behatolással és testi sértéssel vádolták. Mindezeket a bűncselekményeket tetten követték el.

Carmen kiment a biztonságos szobából. Látta, hogy támadója a padlón fekszik, mozdulatlanul és szánalmasan. Mauricio felnézett, dühtől telve.

– Ez a te hibád… – morogta.

Carmen már nem remegett. Lassan letérdelt, nem meghajlásból, hanem hogy egyenesen a szemébe nézzen anélkül, hogy fel kellene néznie rá.

– Nem, Mauricio. Ez végre mind a tiéd.

Mauricio családjának kártyavára hónapok alatt összeomlott. Két engedelmes közjegyzőt, fedőembert és korrupt tisztviselőt gyanúsítottak meg. Az állítólagosan „halott” apát megtalálták és letartóztatták egy cuernavacai magánklinikán. Mauriciót családon belüli erőszak miatt börtönbüntetésre ítélték, a csalás miatti szövetségi ítéletre vár.

Egy évvel később másképp festett az élet Tlalpanban. Carmen munkát kapott egy kulturális könyvesboltban. Haja újra fényes volt, élénk színű ruhákat viselt, és visszatért a nevetés is. Diego boldogan szaladgált a parkokban, lenyűgözve a galamboktól.

Egy csendes éjszakán, miközben a gyerek aludt, Arturo elővette a fekete mappát, és letette az asztalra a hátsó udvarban. Meggyújtott egy régi üstöt, ahol régen kukoricát sütöttek.

– Amire az igazságszolgáltatásnak szüksége volt, azt most megkapta – mondta a nagyapa, a lányára nézve. – Ennek a sötétségnek nem szabad többé laknia a házunkban.

Carmen megfogta apja kezét, miközben a tűzbe dobták a vázlatokat és a személyes jegyzeteket, elhamvasztva a sok év félelmét.

– Anya annyira büszke lenne rád – suttogta, miközben nézte, ahogy a füst az éjszakai égboltra száll.

– Anyád leszidna, amiért ilyen sokáig várok – mosolygott.

Másnap reggel 7 órakor Diego odaszaladt a nagyapjához, kezében egy érmével.

– Nagyapa! Van ma kenyér?

– Hát persze, bajnok. Csokikagylók.

Arturo felállt. A csípője még mindig fájt a hidegtől, de a fizikai fájdalom semmi volt ahhoz a békéhez képest, amit az okozott, hogy élve látta a házát. Együtt mentek ki a macskaköves utcára. Tamale és frissen főzött kávé illata terjengett a reggeli levegőben. Carmen becsukta a bejárati ajtót, már nem pánikszerűen, hanem annak a nyugalmával, akinek végre van egy biztonságos otthona, ahová visszatérhet.

Arturo pedig, botjára támaszkodva, mellette sétált, megértve, hogy egy apa néha nem tudja megakadályozni, hogy lánya szörnyű viharba zuhanjon. De mindig, kortól függetlenül, égve hagyhat egy lámpát, és kinyithatja a dobozt, amelyben a villámokat tartotta, hogy megvédje őt.