Florence érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
– Ha többé nem akarsz hozzám feleségül jönni, megértem.
Odalépett, és megfogta a kezét.
„Sosem szerettem bele abba az ügyetlenségbe, amit színlelt. Abba a nőbe szerettem bele, aki bár félt, inkább kellemetlennek tűnt, mintsem hogy elfogadjon egy hazugságon alapuló házasságot. Az első naptól kezdve tudtam, hogy megpróbál elijeszteni.”
– Az első naptól kezdve?
– Senki sem mondja, hogy fél a csirkéktől, miközben kukoricát tart a zsebében, hogy etesse őket.
Florence a könnyein keresztül felnevetett.
Ramonát kénytelen volt átadni a kulcsokat és elhagyni a házat. Florencia nem kérte, hogy börtönbe zárják a végrendelet elrejtéséért. Csak azt követelte, hogy Ramona soha többé ne hozzon döntéseket helyette.
Hetekkel később, a Santa Aurelia galériában Florence mindent elmesélt Gabrielnek, amit még mindig a szívében őrzött: a félelmét, az előítéleteit és a szégyent, hogy anélkül ítélkezett a családja felett, hogy ismerte volna őket.
– Majdnem ugyanazt a bűnt követtem el, mint Ramona – vallotta be –. Hagytam, hogy valaki más neheztelése határozza meg, mit gondoljak.
– De kinyitotta a szemét, mielőtt túl késő lett volna – felelte. – Ez a lényeg.
Aztán Gábriel letérdelt.
– Florencia Ortega, szeretnéd megosztani velem ezt a földet, a jó napjait és azokat is, amelyek viharokkal telve jönnek?
Túlcsorduló szívvel nézett rá.
-Igen, akarom.
Az esküvő a hacienda kápolnájában zajlott. Doña Mercedes varrta a fátylat, Don Severo pedig, aki állítólag képtelen volt gyengédséget érezni, nyíltan sírt, amikor meglátta a menyasszonyt belépni.
A szertartás után Gabriel egy kis, újonnan felújított épületbe vezette Florenciát a kávéültetvény mellett. Az ajtó felett egy tábla díszelgett: „Jacobo Ortega Műhely”.
„Az apja derék ember volt” – magyarázta. „Nem akarom, hogy a mestersége eltűnjön. Itt megtaníthatja a varrást a környék lányainak, és így megélhetnek anélkül, hogy bárki alamizsnájára szorulnának.”
Ez volt az az ajándék, ami a legjobban megérintette Florence-t. Gabriel nemcsak otthont adott neki, hanem visszahelyezte apja nevét a világban megérdemelt helyére.
Az évek során a műhely bővült. A fiatal nők megtanultak varrni, olvasni és saját könyvelést vezetni. Florencia Doña Mercedes mellett dolgozott, élelmiszert és gyógyszert osztogatott, míg Gabriel a munkások lakhatási körülményeit javította.
Sok évvel később, egy délután, Ramona megjelent a kapuban. Elvesztette az ékszerei eladásából származó pénzt, beteg volt és magányos.
Florence visszautasíthatta volna, de ételt kért, és kifizetett magának egy szobát a faluban.
„Nem engedhetem, hogy újra ő uralkodjon a házamban” – mondta neki –, „de nem akarok azzá a kegyetlen nővé sem válni, akinek elképzelted.”
Ramona lehajtotta a fejét, és most először sírt színlelés nélkül.
Florence visszatért Santa Aureliába, ahol Gabriel várta a galériában a gyerekeikkel. Amikor meglátta, eszébe jutott az a reggel, amikor azzal az elhatározással érkezett, hogy a lehető legrosszabbul fog viselkedni.
A mostohája azért választotta ezt a házasságot, hogy megalázza.
Akaratán kívül ahhoz a férfihoz vezette, aki az igazságáért szerette, a családhoz, amely némán védelmezte az apját, és ahhoz az otthonhoz, ahol felfedezte, hogy semmilyen pletyka nem fedheti fel egy ember szívét.
Mert néha a gyűlölet falakat épít olyan emberek közé, akik soha nem bántották meg egymást. És elég egy őszinte pillantás, egy beszélgetés vagy egy második esély, hogy felfedezzük, a félelem túloldalán egy életre szóló boldogság várhat.
