1. rész

A gép már gurulni kezdett, amikor a motorok lelassultak, a fékek sziszegni kezdtek, és a kapitány kijött a pilótafülkéből, nevemen szólítva. Ekkor halt meg mostohaanyám pezsgőszínű mosolya az első osztályon.

Két órával korábban Patricia úgy dobta a krokodil alakú kézitáskáját a karjaimba a 4-es terminálon, mintha repülőtéri személyzet lennék.

– Óvatosan ezzel, Nora – mondta, miközben gyémántjai megcsillantak az indulási fények alatt. – Többe kerül, mint a lakásod.

Apám elnézett.

Ez volt az, ami fájt – nem Patricia hangja, nem a mostohatestvérem, Mason halk horkantása, nem az, ahogy a menyasszonya lefilmezett, ahogy három dizájner bőrönddel és két ruhatáskával küszködök. Apám tett úgy, mintha semmit sem hallott volna az egészből.

New Yorkból Aspenbe repültünk Mason eljegyzési hétvégéjére. Patricia úgy tervezte, mint egy koronázást. Privát faház. Híres szakács. Motorosszános fotók. Családi bejelentés arról, hogy Mason csatlakozik apám befektetési cégéhez „jövőbeli partnerként”.

Utolsó pillanatban kaptam a meghívást.

Nem akartam. Meghívtam.

Patricia három nappal korábban felhívott, és felsóhajtott: „Apád ragaszkodik hozzá. De kérlek, ne tedd ezt kínossá. Semmi beszéd a kis karriergondjaidról.”

„Karrierproblémáimnak” nevezte azt a két évet anyám halála után, amikor eladtam a lakásomat, eltűntem a családi vacsorákról, és abbahagytam azoknak a kijavítását, akik azt hitték, hogy csóró vagyok.

A bejelentkezéskor Patricia négy első osztályú beszállókártyát vett át az ügyintézőtől, majd átnyújtott nekem egyet, kinyomtatva 31B-re.

„Gazdaság?” – kérdeztem halkan.

Mason elvigyorodott. – Ugyan már, Nora. Jellemformáló.

Patricia elég közel hajolt ahhoz, hogy érezzem a parfümjét. „Az első osztály azoknak jár, akik adományoznak. A táskákkal továbbra is segíthetsz.”

Az ügynök tekintete rám villant. Felismerte a vezetéknevem. Talán még többet is. Csak halványan megráztam a fejem.

Még nem.

Így hát vittem a táskákat. Felemeltem Patricia kabátját a felső tárolórekeszbe. Mason ruhatáskáját pedig laposra fektettem, hogy a szmokingja ne gyűrődjön össze. Mosolyogtam, amikor Patricia hangosan megszólalt: „Nora mindig olyan hasznos volt, ha az elvárások reálisak maradtak.”

Aztán visszasétáltam a 31B-hez.

Senki sem vette észre az ezüst repülős jelvényt az útlevéltárcámban.

Senki sem vette észre a telefonomon világító üzenetet a Bennett Aero Holdingstól: Az igazgatótanács megerősítette. A hatáskör azonnal átruházva.

És az első osztályon senki sem értette, hogy a légitársaság, amin nevettek, az enyém lett.

2. rész

A mellettem ülő nő a 31A-ban zsebkendőt nyújtott felém, mielőtt rájöttem volna, hogy remeg a kezem.

„Család?” – kérdezte.

“Sajnos.”

Szomorúan elmosolyodott. – Mindig tudják, hol kell vágni.

A függöny felé néztem. Patricia nevetése úgy csengett vissza, mint a törött üveg.

Évekig pénzzel takarékoskodott. Miután anyám meghalt, Patricia tíz hónapon belül feleségül ment apámhoz, majd lassan átrendezte a házat, az ünnepeket, és végül ki is jött az igazság. Anyám portréi raktárba kerültek. Apám végrendelete megváltozott. Mason lett „a fiú, aki maradt”. Én pedig „a nehéz lány, aki elment”.

De nem azért mentem el, mert kudarcot vallottam.

Azért mentem el, mert anyám régi repülőtársaságának a sebe belülről vérzett, és én találtam meg a sebet.

A Bennett Aero Holdings repülőgépeket lízingelett, regionális légitársaságokat finanszírozott, és többségi részesedéssel rendelkezett a Silverline Airwaysben – abban a repülőgépben, amelyiken ültünk. Anyám alapította a céget, mielőtt feleségül ment apámhoz. Halála után Patricia azt feltételezte, hogy apám irányítja. Soha nem olvasta el a vagyonkezelői szerződés dokumentumait.

Anyám rám hagyta a szavazati jogot.

Két évig csendben dolgoztam együtt könyvvizsgálókkal, ügyvédekkel és szövetségi nyomozókkal. Felfújt beszállítói szerződéseket találtunk. Luxusutazásokat, amelyeket „üzletfejlesztésként” hirdettek. Mason síútjait repülési tanácsadásként rejtették el. Patricia bevásárlószállítmányait „vezetői felszerelésként” jelölték meg.

Ez az aspeni hétvége volt az utolsó próbatétel. Engedélyeztem Patriciának még egy, a cég által fizetett útitervet, hogy lássam, meddig bírja.

Végigment az úton.

Csörgött a telefonom.

Jogosulatlan fejlesztések megerősítése. Vezetői fiókot használtak. Patricia Vale utas kilenc poggyászt adott fel vállalati mentesség alapján. Egy poggyászt be nem jelentett, korlátozott akkumulátorcsomagok miatt jelöltek meg. A kapitányt tájékoztatták.

Lehunytam a szemem.

Persze. Patricia cipeltette velem a problémás táskát.

Egy légiutas-kísérő állt meg a sorom mellett, arca gondosan, professzionálisan nézett rám. – Ms. Bennett?

A körülöttem lévő utasok felnéztek.

“Igen.”

„A kapitány kérte, hogy maradjon elérhető. Előfordulhat rövid késés.”

Az első osztályról Mason kiáltott: „Van valami probléma ott hátul?”

Patricia hangja következett, édesen és élesen. „Nora, ne hozz minket zavarba. Bármi is legyen az, kérj bocsánatot.”

Az emberek megfordultak.

Forróság öntötte el az arcom, de a hangom nyugodt maradt. „Nem tettem semmit.”

Patricia maga húzta félre a függönyt, pezsgőspohárral a kezében. „Te voltál a felelős a poggyászért. Ha elvesztettél valamit, légy őszinte.”

Mason nevetett. „Talán a gazdaságosság legyőzte őt.”

Aztán a repülőgép megállt.

Nem lassított. Megállt.

A motorok halk morgásra halkultak. Odakint a kifutópálya fényei fehéren világítottak a téli sötétségben.

Egy pillanattal később kinyílt a pilótafülke ajtaja.

A kapitány kiszállt, majd a vezető légiutas-kísérő és egy földi biztonsági tiszt következett, akik valószínűleg a híd lépcsőjén keresztül szálltak fel. Az egész kabin elcsendesedett.

A kapitány egy táblát tartott a kezében.

– Nora Bennett kisasszony?

Felálltam.

Patricia szája eltorzult. – Kapitány, bármit is tett, biztos vagyok benne…

Nem nézett rá.