– Marielának még az autópályáig is sikerült eljutnia – mondta Adela. – Ha hagytad volna, hogy feljelentse, mindketten börtönben végeztük volna.

– A merénylet nem volt előre megtervezve – felelte Barragán. – A férjed vezette a teherautót. Te gondoskodtál a lányról, Montaño pedig lezárta az ügyet.

Rebeka sírni kezdett.

–April sem lopta el a kenyeret. Adela a kötényébe tette, hogy kellemetlennek tűnjön, és igazolja az áthelyezést.

A közvetítésnek már több ezer nézője volt, amikor Daniela megkapta az értesítést: egy szövetségi bíró sürgősségi intézkedést adott ki, megtiltva Abril Coahuilából való eltávolítását, és elrendelve azonnali tartózkodási helyét. A főügyészség (FGR) Saltillóból küldött ügynököket, de még mindig nem volt tudni, hová viszik.

Rebeca addig nézegette a dokumentumokat, amíg meg nem találta az üzemanyagszámlát. Barragán egy elhagyatott bálázót használt a Nuevo Laredo felé vezető autópálya 47-es kilométerénél. Tomás helikoptereket és járműveket biztosított, de Daniela világossá tette, hogy a műveletnek szövetségi parancsnokság alatt kell történnie. Tomás beleegyezett. A pénze felgyorsíthatja az átutalást; nem írhatja felül a törvényt.

Eközben Abril észrevette, hogy a furgon elhagyta a kijelölt útvonalat. Hallotta, hogy az egyik rendőr telefonál.

– Otthagyjuk a csomagolóüzemben. Barragán ma este elhozza.

A lány megőrizte a túléléshez kifejlesztett nyugalmát. Számolta a kanyarokat, memorizált egy benzinkút hirdetését, és minden alkalommal, amikor a jármű lassított, letépett egy piros szálat a ruhájáról. Nem tudta, hogy vajon bárki is észreveszi-e a nyomot, de az egyetlen döntés, ami még mindig az övé volt, az eltűnés elutasítása volt.

A csomagolóüzemben a rendőrök bezárták egy irodába. Silvio Barragán 20 perccel később érkezett meg.

„Az édesanyád túl sok problémát okozott” – mondta neki. „Tanulnod kellett volna tőle.”

April egyenesen ránézett.

– Megtudtam, hogy féltél tőle, mert igazat mondott.

Barragán felemelte a kezét, de hangos csattanás rázta meg a bejáratot. Szövetségi ügynökök betörték a kaput és körülvették az épületet. Daniela elküldte a helyszínt, és egy autópálya-járőr egy közeli őrhely biztonsági kameráinak segítségével megerősítette az útvonalat.

Amikor egy ügynök kinyitotta az irodát, Abril még mindig állt.

– Az ügyészségtől vagyok. Most már biztonságban van.

-Igazán?

–Ezúttal igen. És senki sem fog többé bíróság elé állítani anélkül, hogy egy szövetségi bíró és egy gyermekvédő pontosan tudná, hová mész.

Barragánt és a két rendőrt letartóztatták. Járművükben a hatóságok más kiskorúak személyazonosító okmányait, hamisított szerződéseket és 430 000 dollár készpénzt találtak. A dokumentumok három farmhoz, két műhelyhez és több házhoz vezettek, ahová az eltűnt gyerekeket elvitték. A kilenc név közül nyolcat élve találtak meg. A kilencedik orvosi ellátás hiánya miatt halt meg, és az ő ügyét is újraindították.

Adelát ugyanazon a folyosón tartóztatták le, ahol Abril megbüntetését is elkövette. Ezúttal több mint 40 ember állt a kerítés előtt, és egyikük sem nézett le róla.

„Mindent megtettem, hogy ez a ház működjön” – kiáltotta, miközben megbilincselték. „Nélkülem azoknak a gyerekeknek semmijük sem maradt.”

Rebecca válaszolt a teraszról.

–Volt nevük, volt méltóságuk és volt jövőjük. Te eladtad őket.

Montaño bírót vesztegetés, okirat-hamisítás, igazságszolgáltatás akadályozása és embercsempész hálózattal való együttműködés miatt tartóztatták le. A banki nyilvántartások szerint Adela személyes adósságait a kedvező ítéletekért cserébe kifizette. A nyomozás fényt derített Mariela halálára is.

Nem hagyta el Abrilt. Miután elmenekült egy toborzócsoport elől, ideiglenes menedéket talált Santa Esperanzában, és felfedezte, hogy Adela kiskorúakat ad át Barragánnak. Mariela neveket gyűjtött, és megpróbálta jelenteni az esetet. Adela férje szándékosan elgázolta, miközben az autópálya felé menekült. Adela fizetett azért, hogy a halálesetet balesetként jegyezzék be, és meggyőzte a bírót, hogy kiskorúként jegyezze be Abrilt, ismert rokonok nélkül.

A Don Celso által őrzött születési anyakönyvi kivonat lehetővé tette számukra, hogy megtalálják Mariela húgát Guerreróban. A nő élt, és hét éve keresett híreket. Súlyos betegsége miatt nem tudott azonnal gondoskodni Abrilről, de Coahuilába utazott, hogy meséljen neki az édesanyjáról, megmutassa neki a fényképeit, és visszaadjon egy kis gúnymadár medált.

– Édesanyád azt mondta, hogy ennek a madárnak sok hangja van, mert nincs olyan kerítés, amiben mindet el tudnák rejteni – magyarázta.

April az ujjai között tartotta a medált, és először sírt mások előtt. Ezeket a könnyeket már nem használhatta fel ellene.

Napokkal később, a szövetségi bíróság lépcsőjén egy ügyvéd elmagyarázta neki, hogy személyazonosságát visszaállították, és hogy ideiglenesen Julia és Esteban Nerinél fog lakni, két tanárnál, akiket Gaspar atya ajánlott, és akiket a Lányok, Fiúk és Serdülők Védelméért Felelős Ügyészség értékelt.

Tomás kissé távolabb várt. Abril odament hozzá.

– Miért álltál meg aznap? A többiek néztek, de te leszálltál a lóról.

Tamásnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Anyámat 13 éves korában elvitték dolgozni egy otthonba. Elvették a papírjait, és négy évig képtelen volt elmozdulni. Megszökött, tanult, és felépítette nekem az életet. Mindig azt mondta, hogy a legrosszabb ajtó nem az, amelyiken zár van, hanem az, amelyiket mindenki zárva látja, és senki sem merte kinyitni.

– Ezért segített nekem?

– Mert megadatott nekem egy lehetőség, ami valakinek meg kellett volna, hogy legyen, amikor ő még gyerek volt. Nem akartam elpazarolni.

April Nieblát nézte, aki egy mesquitefa alatt volt megkötözve.