Azon az éjszakán majdnem éjfélig maradtunk a 214-es szobában, és sorra kinyitottuk apám leveleit.
Három hónappal később megnyitottam a kis fotóstúdiómat.
A megnyitó napján az első kép, amit a falra akasztottam, nem a saját fényképem volt.
Egy régi kép volt apámról és Richardról, amikor kicsik voltak.
És alája csak egy mondatot írtam:
„Néha az ajtó, amit a legkevésbé félsz kinyitni, nem a legnagyobb félelmedet rejti… hanem egy olyan ember szeretetét, aki évek óta vár rád.”
