„Harminc évet pazaroltam el, mert azt hittem, el akarsz venni tőlem valamit.”

Róbert halványan elmosolyodott.

„És én mindezeket az éveket azzal töltöttem, hogy vártam a napra, amikor adhatok neked valamit.”

Attól a pillanattól kezdve a pénteki vacsoráink már nem voltak titkok.

Mindannyian ugyanannál az asztalnál ültünk.

Apám pedig mindig Robert melletti helyet választotta – a testvérét, akit a legrosszabb szándékokkal gyanúsított, de aki csendben az életét készült megmenteni.