Montalbán Mercedes orvosi jelentésével kezdte. Élete utolsó két évében enyhe dezorientációs és feledékenységi epizódokat tapasztalt. Az ügyvéd olyan szavakat ismételgetett, mint a „sebezhetőség”, a „túlzott befolyás” és az „érzelmi függőség”. Ezután megpróbálta negatív színben feltüntetni Inés hivatását.

„A vádlott speciális katonai kiképzésben részesült” – mondta. „Tudta, hogyan kell nyomást gyakorolni, hogyan kell információkat szerezni, és hogyan kell hatalmat érvényesíteni.”

Inés egy izmát sem mozdította.

Az orvosi jelentés nem állította, hogy Mercedes elvesztette volna döntésképességét. Valójában ugyanaz a dokumentáció tartalmazott későbbi értékeléseket is, amelyekben két szakorvos megerősítette, hogy Mercedes teljes mértékben megértette tettei következményeit.

De Montalbán nem törődött ezekkel az oldalakkal.

Aztán felhívta Clarát.

Inés húga sápadtan odament a helyéhez. Arturo egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét.

– A húgod megakadályozott abban, hogy meglátogasd a nagymamádat? – kérdezte Montalban.

Klára nyelt egyet.

-Igen.

– Megfenyegette valaha?

Rövid csend támadt.

– Azt mondta, hogy ha közel kerülünk egymáshoz, a kapcsolatait felhasználva árt a férjemnek.

Inés harag nélkül figyelte. Túl jól ismerte ezt az engedelmességi módot. Clara nem az apját védte. A jelzáloghitelt, a gyerekei tandíját, az autót, a hitelkártyákat és mindent, amit Arturo egyetlen telefonhívással elintézhetett.

Montalbán elégedetten tért vissza az asztalához.

Aztán Marta kinyitotta a kis mappát.

Először Inés hivatalos úticél-jelentéseit mutatta be. Ezután bemutatta az utazási igazolásokat és a Védelmi Minisztérium protokolljainak megfelelően vezetett kommunikációs naplókat.

A dátumok egymás után jelentek meg.

Amikor Clara azt állította, hogy Inés személyesen blokkolta a hozzáférést az ingatlanhoz, Inést hónapokra Spanyolországon kívül állomásoztatták.

Amikor Arturo azt mondta, hogy a lánya hetekig nyomást gyakorolt ​​Mercedesre a végrendelet megváltoztatása érdekében, ellenőrizhető feljegyzések álltak rendelkezésre távolról lebonyolított hívásokról és üzenetekről, amelyekben Mercedes mindennapi ügyekről mesélt neki: a fűtéshibáról, a rózsabokrok állapotáról, a francia pirítós receptjéről és az Arturoval folytatott vitáiról.

Ezek nem egy elszigetelt nő üzenetei voltak.

Ezek beszélgetések voltak egy nagymama és az unokája között, aki folyton hívogatta, bárhonnan is volt.

Marta benyújtotta a gondozó, a kertész és a telken lakó szomszéd vallomását is. Mindhárman egyetértettek: Arturo ritkán látogatta meg az édesanyját, és szinte mindig pénz miatt vitatkozott vele. Inés viszont gondoskodott róla, hogy orvosi vizsgálaton vegyen részt, elvégeztesse a javításokat, és társaságot kapjon, amikor csak haza tudott térni.

Arturo arca kezdett megkeményedni.

Montalbán szót kért.

Semmi sem bizonyítja, hogy ezek a katonai dokumentumok hitelesek.

A bíró felnézett.

– Ezek hivatalos bizonyítványok.

„Pontosan ezért olyan feltűnő” – erősködött. „Valcárcel asszony egy katonai hivatalban dolgozik. Hozzáférése van pecsétekhez, rendszerekhez és dokumentumokhoz. Lehetséges, hogy manipulálta őket.”

Arturo előrehajolt, képtelen volt türtőztetni magát.

– Persze, hogy manipulálta őket! – fakadt ki. – Mindig is hazudozott. Egész nap az íróasztal mögött ül, és most azt várja tőlünk, hogy elhiggyük neki, hogy katonai dokumentumokkal alibit tud gyártani.

Montalbán megpróbálta megérinteni a karját.

Túl késő.

A bíró néhány másodpercig Arturóra nézett.

Aztán felbontotta a lezárt borítékot, amelyet Marta a meghallgatás elején adott át ügyfele szakmai kilétének igazolására.

Olvasott.

Újra elolvasta.

A szoba elcsendesedett.

– Valcárcel úr – mondta végül –, pontosan tudja, mivel foglalkozik a lánya?

Arturo szárazon felnevetett.

– Túlhangsúlyozni a fontosságát.

A bíró otthagyta az iratot az asztalon.

– A lánya a Katonai Jogi Hadtest parancsnoka, és katonai jogi ügyészként dolgozik. Hivatásszerűen vett részt különösen összetett eljárásokban, és az általa benyújtott igazolásokat hivatalosan is hitelesítették. Ön most azzal vádolta meg – bizonyítékok bemutatása nélkül –, hogy a Védelmi Minisztériummal kapcsolatos közokiratokat hamisított.

Arturo mosolya eltűnt.

Most először nem tűnt dühösnek.

Elveszettnek tűnt.

Annyi éven át lekicsinyelte Inést, hogy soha nem vette a fáradságot, hogy kiderítse, valójában ki is ő.

– Az nem lehet – mormolta.

Inés ránézett.

Nem érzett megelégedettséget.

Fáradtnak érezte magát.

Arturo részt vett néhány szertartásán. Látott egyenruhásokat, kitűzőket és kollégákat, akik tiszteletteljesen köszöntötték. De számára minden, ami ellentmondott volna a haszontalan lány képének, egyszerűen nem létezett.

A bíró intett nekünk, hogy folytassuk.

Marta ezután elővette Mercedes levelét.

A dokumentumot halála előtt hét hónappal helyezték letétbe egy közjegyzőnél. A levéllel együtt két tanú azonosító adatait, egy orvosi cselekvőképességi igazolást és egy közjegyző által hitelesített nyilatkozatot is csatoltak hozzá, amely igazolja, hogy Mercedes kérte a dokumentum családtagjainak jelenléte nélküli elkészítését.

Az első mondat pontosan ugyanaz volt, amit Inés hetekkel korábban olvasott:

„Ha a fiam megpróbálja elvenni Inés házát, olvassa fel ezt a bíró.”

Márta folytatta.

Mercedes elmagyarázta, hogy Arturo évekig próbálta rávenni, hogy adja el a hagyaték egy részét, és a pénzt a cégeibe fektesse. Arról is beszámolt, hogy a férfi azt feltételezte, hogy mindent örökölni fog, mivel ő az egyetlen gyermeke.

Aztán Claráról beszélt.

Nem sértette meg őt.

Azt mondta, szereti, de túl sokáig félt attól, hogy elveszíti apja pénzét.

És végül Inésről beszélt.

„Nem azért hagyom ezt a birtokot Inésre, mert katona, vagy mert ügyvéd, vagy mert bármit is kért tőlem. Azért hagyom rá, mert soha nem kért tőlem semmit. Amikor mindenki más azt kérdezte, hogy mi fog történni a házammal, ő azt kérdezte, hogy ettem-e már. Amikor féltem, nem hozott döntéseket helyettem. Leült mellém, és hagyta, hogy én döntsek.”