– Ne veszítsd el az állásod miattam, fiam. Hosszú életet éltem. Anyádnak még mindig szüksége van rád.
Mateo lesütötte a tekintetét.
– Egy anya nem szűnik meg szükséget állítani a gyermekeire csak azért, mert sokáig élt.
Néhány nappal később Lucíának vissza kellett mennie a kórházba. Mielőtt felszállt volna a buszra, a kerítésnél megtalálta Mateót.
– Nem tudom, mikor jövök vissza. Ígérd meg, hogy ha anyámnak bármire szüksége lesz, felhívsz.
–Megígérem. Amíg itt vagyok, nem lesz egyedül.
Rubén látta azt a kézfogást a legelőről. Még aznap délután Don Aurelio behívta az irodába.
–Tudni akarom, hová megy Mateo minden reggel.
– Doña Candelaria tanyájára.
– És a tej?
Rubén nagyot nyelt.
– Ő is hordja.
Másnap Don Aurelio a karámnál várta Mateót. Összegyűjtötte a munkásokat, és ismét nyilvános tárgyalássá változtatta az ügyet.
– Amellett, hogy otthagyja az állását, elveszi a tejet a termelésemből, hogy elajándékozza. Ennek neve is van, Mateo.
– Tudom, hogy úgy tűnik, de el tudom magyarázni.
– Nem érdekel. Ha még egyszer elvállal valamit, kirúgják.
Attól a naptól kezdve Mateo nem nyúlt a farmról származó tejhez. Minden délután vett egy litert az útszéli boltban, babbal, rizzsel vagy kenyérrel együtt. Emellett elkezdett fél órával korábban kelni, hogy ne zavarja meg a munkáját, és elérkezzen a látogatáshoz. Soha többé nem késett el, de a kiadás csökkentette a saját édesanyjára szánt pénzét.
Egyik este felhívta, hogy megköszönje a foglalót.
– Amit küldtél, abból meg tudtam venni a tablettákat, de nem volt elég a találkozóra. Ne aggódj, várhatok a jövő hónapig.
Mateo lehunyta a szemét, két segítségre szoruló nő között őrlődve érezte magát.
– Nem fogsz várni, anya. Kitalálok valamit.
Eladta az új téli kabátját, és elküldte a maradék pénzt. Másnap reggel tejjel, tortillával és Doña Candelaria vérnyomáscsökkentő gyógyszerével átkelt a kerítésen.
Rubén rájött, mit csinál, és úgy döntött, megszólal.
– Don Aurelio, Mateo már semmit sem visz el innen. Mindent a fizetéséből vesz, és tartja magát az időbeosztásához. Láttam, ahogy eladta a kabátját, hogy pénzt küldjön az anyjának.
A mester elrendelte, hogy hívják be Mateót. Mindenki előtt megkérdezte tőle, hogy folytatja-e az özvegy látogatását.
Mateo több gyűrött nyugtát tett az asztalra.
„A tej az övé volt, és engedélyt kellett volna kérnem. Én is késtem, és ez helytelen volt. Már mindkettőt elintéztem. De nem fogom elhagyni Doña Candelariát.”
– Még akkor is, ha elveszítem az állásomat?
„Még ha elveszítem is. Lucía az életéért küzd, és az anyjának senki sincs a közelében. Ha a helyes cselekedet az állásomba kerül, el kell fogadnom.”
– Már az elejétől fogva el tudta magyarázni.
„Nem hagytál beszélni. Mindenki előtt megvádoltál, és nem akartam felfedni Lucía betegségét, hogy magamat mentsem. Egy főnök követelhet munkát, Don Aurelio, de azt nem követelheti, hogy egy férfi elhallgattassa a lelkiismeretét.”
Senki sem mozdult. Don Aurelio arca egy pillanatra elvesztette keménységét.
– Holnap, fejés előtt gyere be a nagy házba. Elszámoljuk a számláidat.
Azon az estén Mateo összepakolta kevés holmiját. A főházban Don Aurelio kinyitott egy évek óta zárva tartott fiókot. Elővett egy beteg nő fényképét, és mögötte egy hat évvel korábbi, lányától származó levelet talált.
„Anya abban a hitben halt meg, hogy a ranch mindig is fontosabb volt neked. Ne gyere többé a keresésemre.”
Don Aurelio hajnalig maradt a teraszon. Napkeltekor Mateo elment átvenni a felmondását, de látta, hogy a főnök egyedül kel át a kerítésen Doña Candelaria háza felé, és a fényképet a mellkasához szorítja.
3. RÉSZ
Don Aurelio furcsa lassúsággal mozgott, mintha minden egyes lépés felkavarna valamit, amit évek óta eltemetett. Mateo távolról követte. Nem tudta, hogy a főnök szembeszáll-e Doña Candelariával, követeli-e a tej kifizetését, vagy személyesen ellenőrzi-e minden hallott szót.
Az idős asszony éppen a teraszt söpörte, amikor meglátta a földbirtokost a kapu előtt.
– Azért jöttél, hogy felvedd Mateót?
– Azért jöttem, hogy beszéljek veled, ha megengeded.
Doña Candelaria kávét kínált neki. Don Aurelio elfogadta, és leült az üres szék mellé. Mateo az ajtóban maradt, és még mindig várta a hírt, hogy kirúgták.
Néhány másodpercig csak egy kanál kopogását lehetett hallani a csészén.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta végül Don Aurelio.
Letette a fényképet az asztalra. Egy sovány nőt ábrázolt, vállán kendővel. Mellette egy körülbelül húsz éves lány állt, ugyanolyan sötét tekintettel, mint a földbirtokos.
– Ő Mercedes volt, a feleségem. Hat évvel ezelőtt halt meg rákban. A kislány Elena, a mi lányunk.
Doña Candelaria gondosan elkészítette a fényképet.
– Mercedes majdnem két évet töltött vizsgálatokon, műtéteken és kórházi kezeléseken. Fizettem az orvosoknak, elmentem Guadalajarába, majd visszatértem, hogy vezessem a ranchot. Meggyőztem magam, hogy a költségek fedezése elég. Amikor megkért, hogy maradjak, azt válaszoltam, hogy valakinek dolgoznia kell.
Don Aurelio mély lélegzetet vett.
„A halála éjszakáján egy szarvasmarha-vészhelyzettel küzdöttem. Elena mellette maradt. Azóta nem beszélt velem. Azt mondja, ezt a földet választottam ahelyett, hogy az anyjával maradtam volna. Évekig azt gondoltam, hogy igazságtalan, mert mindent megtettem, amit tudtam. Tegnap este rájöttem, hogy talán csak azt tettem, ami nekem a legkönnyebb volt.”
