– Ez nem lopás, uram. Ez csak 1 liter.
– Nem a te dolgod eldönteni, hogy ez sok vagy kevés.
– Igazad van. Engedélyt kellett volna kérnem.
„Ne hozz ide többet semmit. És ne látogassátok azt a házat. Ha még egyszer megtudom, kirúgnak.”
Eusebionak szüksége volt arra a munkára. Fizetése egy részét minden hónapban elküldte édesanyjának, aki Nochistlánban élt és számos gyógyszerre volt szüksége. Az állás elvesztése két nőt hagyhatott volna támogatás nélkül.
Órákig fontolgatta, hogy engedelmeskedik.
A nap végén elment Don Chuy boltjába. Saját pénzéből vett tejet, rizst, babot és néhány konzervet. Megtartotta a nyugtát, és hajnali 4-kor felkelt, hogy munka előtt beszállítsa a szükséges dolgokat.
2 hétig csinálta.
Don Rogelio észrevette, hogy Eusebio már nem késik, és hogy nincs tejhiány, de továbbra is bosszús maradt, mert megszegték a parancsát.
Tomás végül bevallotta, hogy Eusebio mindent a fizetéséből vett.
A főnök a munkások előtt szólította be.
– Azt akarom, hogy világosan válaszolj. Abbahagyod a házba járást?
Eusebio letette a számlákat az asztalra.
„Szükségem van erre a munkára. Anyám is tőlem függ. Soha nem hiányoztam egyetlen napot sem, és egyetlen feladatot sem hagytam befejezetlenül. Bevallom, hibát követtem el azzal, hogy engedély nélkül hoztam tejet, és elkéstem.”
– Akkor engedelmeskedj.
– Kijavítottam ezt a két dolgot, de nem fogom elhagyni Doña Mercedest.
A többi munkás abbahagyta a színlelést, mintha nem hallaná.
– A lányod beteg, és hónapokat tölt kórházban – folytatta Eusebio. – Ígéretet tettem. Ha a betartása az állásomba kerül, vállalom a következményeket.
Don Rogelio megkeményítette az állkapcsát.
– Megmondhatta volna nekem az elején.
–Megpróbáltam, de mindenki előtt kijavítottál anélkül, hogy szóhoz engedtél volna jutni. Jogom sem volt Marisol betegségét felhozni csak azért, hogy megvédjem magam.
A főnök hallgatott.
– Gyere be holnap az irodába, mielőtt elkezded a munkát – mondta végül. – Elszámoljuk a számláidat.
Mindenki elutasításként értelmezte ezeket a szavakat.
Azon az estén Eusebio felhívta az anyját. A nő vidáman megjegyezte, hogy a havi zsebpénz elég volt a gyógyszerére. Eusebionak nem volt bátorsága elmondani neki, hogy valószínűleg másnap reggel elveszíti az állását.
Keveset aludt.
Fél ötkor kopogás ébresztette fel a hálószoba ajtaján. Tomás volt az.
– Valami történik Doña Mercedes házánál. Látom, hogy füst száll a kerítés túloldaláról.
Eusebio kiszaladt a teraszra. Egy villámcsapás egy fa egy részét a ház tetejére döntötte. A vezetékek rövidzárlatosak voltak, és füstoszlop gomolygott a konyhából.
A teherautó a pajta mellett parkolt. Don Rogelio a kulcsokat az irodában tartotta, és megtiltotta a jogosulatlan használatát.
Eusebio betörte az ajtó kis üvegét, elvette a kulcsokat és beindította az autót.
„A főnök még hajnal előtt kirúgja!” – kiáltotta Tomás.
– Akkor hadd csinálja.
Átmentek a kerítésen, és eszméletlenül találták Mercedest a kapu mellett. Megpróbált kijutni, de egy leesett gerenda beszorította a lábát.
Eusebio belépett a füstön keresztül, Tomás segítségével felemelte a fát, és a teherautóhoz vitte a nőt.
Amikor megérkeztek a Tepatitlán-i kórházba, Mercedes alig lélegzett. Az orvosok arról számoltak be, hogy füstöt lélegzett be és csonttörést szenvedett, de időben érkeztek, hogy megmentsék az életét.
Don Rogelio 20 perccel később megjelent.
A teherautó hangjára ébredt, és a keréknyomokat követve beviharzott a váróterembe.
–Kitelepítette az irodámat, engedély nélkül elvitt egy járművet, és elhagyta a ranchot.
Eusébio felállt.
– Doña Mercedes meghalhat.
– Figyelmeztethetett volna.
– Nem volt idő.
– Mindig van ok az engedetlenségre, ugye?
– Nem. Néha csak egyetlen döntés van. Én meghoztam az enyémet.
Abban a pillanatban megjelent egy ápolónő, aki kerekesszéket tolt. Marisol orvosai tanácsa ellenére Guadalajarából érkezett. Arcát maszk takarta, és annyira legyengült, hogy alig tudott egyenesen állni.
Hol van az anyukám?
Eusebio térdelt előtte.
–Él. Az orvosok szerint felépül.
Marisol könnyekben tört ki és megölelte.
– Megmentetted az életét.
Don Rogelio figyelte a jelenetet. Dühe lassan alábbhagyott.
Szó nélkül leült a folyosó végén. Elővett egy régi fényképet a pénztárcájából. Ezen egy hosszú hajú nő mellett jelent meg, aki egy kórházi ágyból mosolygott.
Eusebio ránézett, de nem kérdezett rá.
– Lucíának hívták – magyarázta Don Rogelio. – A feleségem volt.
Elmesélte, hogy három éve szenvedett rákban. Don Rogelio megosztotta idejét a ranch, az orvosi konzultációk és Lucía kórházi tartózkodása között. Lucíát gyakran magára hagyták, mert úgy hitte, hogy az üzletvezetés a jövője biztosítása.
„A halála napján én felügyeltem a szarvasmarha-felvásárlást” – mondta. „Azt hittem, több időm lesz. Azóta mindent kézben tartok, mert könnyebb parancsokat adni, mint elfogadni, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet megoldani.”
Marisolra nézett.
– Amikor Eusebio a betegségéről beszélt, Lucíára gondoltam. Ahelyett, hogy megértettem volna, dühös lettem, mert azt tette, amire én nem voltam képes: az embert a munka elé helyezte.
A főnök felállt és kezet nyújtott Eusebio felé.
– Bocsánatot kell kérnem.
–Engedély nélkül tejet vittem magammal, és betörtem egy ablakot. Mindkettőért fizetek.
– Az ablak egy olyan emberé, aki majdnem elkövetett egy sokkal költségesebb hibát. Egy fillért sem hajlandó fizetni.
Másnap reggel Don Rogelio átkelt a kerítésen, és leült Mercedes megrongálódott konyhájában. Megígérte, hogy megjavítja a tetőt, engedélyezi a napi tejszállítást, és gondoskodik a szállításról Marisol találkozóira.
