– Meg tudom magyarázni – mondta.

Klára elvált az apjától.

-Kezdődik.

Álvaro majdnem egy órán át beszélt.

Azt mondta, hogy miután bezárt az étterem, megalázva érezte magát. A barátai továbbra is nyitottak üzleteket, utaztak és autókat vettek. Ő viszont az apósánál lakott és elfogadta a segítséget.

A Mercedes sem könnyítette meg a dolgát.

Minden családi étkezés egyfajta összehasonlítás volt.

Az unokatestvér, aki villát vett.

Az unokahúg, aki felkapaszkodott a ranglétrán egy bankban.

A szomszéd, akinek a fia fizette a szülei éves hajóútját.

Álvaro egy apró hazugsággal kezdte.

Azt mondta, a ház “gyakorlatilag az övék”, mert ők fedezik a költségeket.

Aztán azt mondta, hogy jelzáloghitelt fizetnek.

Később megengedte anyjának, hogy elmondja az egész családnak, hogy ő vette meg a házat.

– Nem akartam, hogy úgy nézzen rám, mintha egy kudarc lennék – mormolta.

Mercedes, aki már egy széken ült a teraszon, úgy reagált, mintha pofon vágták volna ezekkel a szavakkal.

– És én kényszerítettelek, hogy megjátszd az életed?

– Mindig is dicsekedni akartál velem.

– Büszke akartam lenni rád. Nem egy kitalált személyre.

Klára kinyitotta a kék mappát.

—A 96 000 eurót még meg kell magyarázni.

Álvaro nagyot nyelt.

Az a rész rosszabb volt.

Mercedes elvesztette a régi lakásának bérleti szerződését, mert a főbérlő vissza akarta kapni. Álvaro megoldást keresett, és talált egy kis lakást Fuengirolában 142 000 euróért.

Nem volt pénzük belépődíjra.

Aztán rávette Clarát, hogy igényeljen kölcsönt.

Azt mondta neki, hogy Julián „szabályossá akarja tenni a házat”, hogy szerkezeti felújítást kell végezni, hátralékos adókat és bizonyos költségeket ki kell fizetni, amelyeket aztán kompenzálnak.

Clara azért írta alá, mert megbízott a férjében.

A pénz nem Julian házához került.

Elment megvenni Mercedes lakását.

„És miért az édesanyád nevén van?” – kérdezte Clara.

Álvaro a földre nézett.

– Mert a bank nem adott nekem újabb kölcsönt, az eladó pedig gyorsan le akarta zárni az üzletet.

– Ez nem válasz.

– Azt hittem, egyszerűbb lesz.

Clara humortalanul felnevetett.

– Kinek könnyebb?

Mercedes közbelépett.

– Azt hittem, te tetted bele azt a pénzt.

Klára ránézett.

– Hát, én is fizetek érte.

A nő szóhoz sem jutott.

Amióta megérkezett a négy bőröndjével, most először nem tűnt tekintélyelvűnek, hanem inkább dezorientáltnak.

„Álvaro azt mondta, hogy ajándék volt tőle” – ismerte be.

Klára mindkét kezét az arca elé kapta.

Julian néhány másodpercig hallgatott. Aztán bement, és egy fémdobozzal tért vissza.

Bent okiratok, számlák és fontos dokumentumok másolatait őrizte.

Kivette a ház tulajdoni lapját.

Az ő neve egyedüli tulajdonosként szerepelt.

Aztán előhúzta a közüzemi számlákat, a kommunális adóigazolást és az elmúlt évek felújításainak számláit.

„Amióta megvettem ezt a házat, azóta én fizetem” – mondta. „Te fizetted az ételt, a villanyszámla egy részét és néhány egyéb kiadást is. Soha nem kértem többet.”

Álvaro bólintott.

-Tudom.

– Nem. Tudni olyan lett volna, mintha kijavítanád anyádat, amikor először mondta, hogy a tiéd.

Mercedes lehajtotta a fejét.

Julianus folytatta:

– És azt sem fogom színlelni, hogy mindez ma kezdődött. Ha anyád egy csomó új holmival érkezett ide, az azért van, mert sokáig elhitetted vele, hogy jogod van szobát ajánlani neki.

– Segíteni akartam neki.

– A segítés nem azt jelenti, hogy elajándékozom azt, ami másé.

Az ítélet felfüggött közöttük.

Klára leült.

A szemei ​​bedagadtak, de a hangja már nem remegett.

– Át szeretném tekinteni az összes számlánkat.

Álvaro ránézett.

– Klára…

-Minden.

— Nincs semmi több.

Felnézett.

– Ugyanezt mondtad volna ma reggel is, mielőtt anyád megemlítette volna a lakást.

Julian hideg futott át rajta.

Clarának igaza volt.

Három év tranzakcióit vizsgálták át, és egy minta rajzolódott ki: valahányszor Álvaro azzal dicsekedett, hogy kifizet valamit, a pénz egy része közös számláról származott. Javításokat, családi étkezéseket, Mercedes-vásárlásokat, sőt még egy római utat is kifizetett.

„Mennyivel tartozol?” – kérdezte Klára.

– Körülbelül 34 000 euró.

– A kölcsönön kívül?

-Igen.

Mercedes felállt.

– Ez lehetetlen.

Álvaro most robbant fel először.

– Persze, hogy lehetséges! Mert valahányszor szükséged volt valamire, igent mondtam. Valahányszor megkérdezted, hogy vagyunk, azt mondtam, tökéletesen. Valahányszor másokéhoz hasonlítottad az életemet, valami mást kellett kitalálnom.

Mercedes hátramenetbe lépett.

– Ne engem hibáztass a hazugságaidért.

– Nem hibáztatlak mindenért. De ne tégy úgy, mintha nem érdekelne a külső.

– Nem kértem, hogy csald meg a feleséged!

– Nem, csak egy fiút akartál, aki mindent ki tud fizetni.

Klára gyengéden megkopogtatta a tenyerével az asztalt.

-Csak úgy van.

A ketten elhallgattak.

„Nem fogod ebből harcot csinálni, hogy eldöntsük, ki a hibásabb. Hazudott nekem. A nevünkre írt adósságokat anélkül, hogy elárulta volna, mire valók. Ígért egy szobát, ami nem az övé volt. És te idejöttél, felhívtad a 112-t, mielőtt egyáltalán megkérdezted volna, hogy igaz-e, amit mondtam.”

Mercedes válaszolni akart, de nem találta a szavakat.

Klára folytatta:

– És nekem is van felelősségem. Aláírtam dolgokat anélkül, hogy rendesen elolvastam volna őket, mert megbíztam bennük. Ez nem fog újra előfordulni.

Julian büszkén és szomorúan nézett rá.

Azon a délutánon Álvaro felvett egy hátizsákot.

Nem Julian kérte rá.