– Hagyd abba a nagyképűsködést, és add oda az ujjlenyomatodat!

Mariana felsikoltott.

Odaszaladtam, és megragadtam apám vállát.

–Engedjétek el!

– Dániel, maradj ki ebből!

– Persze, hogy bele fogok keveredni!

Ernesto nagybátyám elővette a telefonját és elkezdte a felvételt.

Apám megpróbálta anyám ujját a pad felé vezetni.

– Ezzel megmentjük az egész családot!

Anyukám küzdött.

– Kitől ments meg minket? Te vagy a veszély!

Több szomszéd is hallotta a lármát.

Valaki hívta a városi rendőrséget.

Mire a rendőrök megérkeztek, apám már elengedte anyámat. A csuklóján piros foltok voltak.

Arturo megmutatta a szerződést.

Ernesto megmutatta a videót.

Anyám csak egyetlen mondatot mondott:

– Nem én engedélyeztem azt az eladást, és nem fogok hazudni, hogy megvédjem őt.

Apám abbahagyta a harcot.

Néhány héten belül szembe kellett néznie a gazdasági következményekkel.

Arturo beleegyezett, hogy azonnali panasztétel nélkül visszaszerzi a pénzt, feltéve, hogy egyértelmű visszafizetési megállapodást írnak alá.

Apámnak volt némi pénze, de nem elég.

Először a teherautóját adta el.

Egy régi kisteherautó volt, amit még középiskolás koromban vettem. Évekig használtam cementeszsákok, szerszámok és gépalkatrészek szállítására.

Emlékszem, hogy majdnem egy órán át vitatkozott a vevővel.

– Többet ér.

– Don Rogelio, tizenöt éves, és már megverték.

Amikor végre elvitték, apám addig bámulta a hátsó lámpákat, amíg azok el nem tűntek.

Később eladott egy keverőgépet, két vágót, egy présgépet és különféle szerszámokat.

Az udvar, amely egykor vassal, gépekkel és munkásokkal volt tele, szinte üresen maradt.

– Egy élet munkája – mormolta.

Ránéztem.

– Ma nem tévedt el, apa. Már az első hazugságtól kezdve tévedni kezdett.

Nem válaszolt.

A felszerelés eladásából és egyéb megtakarításokból sikerült visszafizetnie a pénzt.

Azt hittem, ezzel vége mindennek.

Hibáztam.

Amikor a hűtlenség kezdett kitudódni néhány családtag között, apám megpróbálta elhárítani a felelősséget.

Azt mondta, hogy Mariana azért fordított engem ellene, mert meg akarta tartani a földet.

A hazugság több anyához is eljutott az iskolában, ahol dolgozott.

Mariana összetörten ért haza.

– Egy hölgy megkérdezte tőlem, hogy igaz-e, hogy a szüleid vagyonáért vettem feleségül.

Szégyelltem magam.

Szembeszállva apámmal.

– Majd kijavítod.

— Az emberek beszélgetnek.

– Azért beszélnek az emberek, mert te mesélted el nekik a történetet.

– Nem fogok házról házra járni.

– Akkor kezdjük a családdal.

Találkozót szerveztünk azokkal a rokonokkal, akik hallották a pletykát.

Apám egy darab papírral a kezében állt előttük.

Még soha nem láttam ilyen kicsinek.

– Hazugságokat mondtam Marianáról. Nem vett el tőlem iratokat, nem kényszerítette Danielt ingatlanok igénylésére, és nem ő okozta a problémákat Teresa és köztem.

Egy unokatestvér megkérdezte:

– Szóval volt még egy nő?

Apám nagyot nyelt.

-Igen.

A szoba elcsendesedett.

Aztán Marianára nézett.

-Bocsáss meg.

Felkelt.

– Elfogadom a bocsánatkérését, Don Rogelio. De a bocsánatkérés elfogadása nem jelenti azt, hogy úgy tesz, mintha soha nem történt volna meg.

Írásbeli magyarázatot is kellett küldenie az iskola igazgatójának.

Azt akarta írni, hogy az egész „félreértés” volt.

Mariana áthúzta ezeket a szavakat.

– Nem félreértés volt. Tudtad, hogy hazugság.

Apám ránézett.

Aztán fogta a tollat, és kitörölte a mondatot.

De a legfontosabb következmény még hátra volt.

Egyik este anyám megkért minket, hogy üljünk le.

Rogelio, Mariana, Ernesto és én.

Apám beszélni kezdett.

– Teresa, bocsánatot kérek a hűtlenségért, a pénzért és a dokumentumokért.

Anyám hallgatott.

– Valamint azért is, mert a betegségedet arra használtad fel, hogy nyomást gyakorolj Danielre.

Felém fordult.

– Bocsáss meg, hogy a „fiúnak meg kell védenie az apját” kifejezéssel hallgatásra kényszerítettelek.

Aztán Ernestóra nézett.

– És bocsásd meg, hogy megfenyegettem az adóssággal.

A nagybátyám lassan megrázta a fejét.

– Én is gyáva voltam.

Végül Marianára nézett.

– És bocsáss meg, hogy kitaláltam dolgokat rólad, hogy elhárítsam a felelősséget.

Apám mély lélegzetet vett.

–Nem tudom megváltoztatni, amit tettem. Csak egy esélyt akarok kapni, hogy helyrehozzam.

Anyukám kinyitotta a táskáját.

Elővett egy mappát.

Benne volt a válókereset.

Apám mozdulatlan maradt.

– Terézia…

– Elfogadom a bocsánatkérését.

Egy pillanatra úgy tűnt, visszanyeri a reményt.

Aztán így folytatta:

– De az, hogy megbocsátok, nem jelenti azt, hogy még mindig a feleséged vagyok.

– Harmincnégy éve vagyunk együtt.

–Pontosan. Harmincnégy év elég ahhoz, hogy tudjam, mennyit adtam fel.

Apám támogatásért nézett rám.

Nem szóltam semmit.

Már elkövettem azt a hibát, hogy egyszer eldöntöttem, mit tegyen anyám.

Nem tenném meg újra.

„Nem tudsz rá gondolni?” – kérdezte.

Anyám olyan szomorúsággal mosolygott, amire még mindig emlékszem.

– Évek óta ezen gondolkodom. Csakhogy korábban mindig arra gondoltam, hogy mire van szükséged. Most azon fogok gondolkodni, hogy nekem mire van szükségem.

A szakítás nem volt könnyű.

Át kellett tekinteniük az okiratokat, a hozzájárulásokat és a vagyontárgyakat.

Végül megállapodásra jutottak.

Apám megtartotta a birtok elülső részét, és átvette az üzleti tevékenységéből eredő kötelezettségeket.

Anyám megtartotta az oldalépületet, a kert egy részét és az anyagi kártérítést is.

Az első dolog, amit kért, egy külön bejárat volt.

Én magam szereltem be az ajtót.

Mariana világoskék függönyöket választott.

Anyám tiltakozott.

– Az én koromban miért akarnék szép függönyöket?

Mariana felmászott egy székre, hogy felakasztsa őket.