Észrevettem valamit, ami a leveleiben nem volt nyilvánvaló: Julián kedves volt, de nem tolakodó. Ha későn értem le, nem kérdezte meg, hol voltam. Ha inkább vacsora után olvastam, nem sértődött meg a hallgatásomon. Egyik délután felajánlotta, hogy elkíséri ellenőrizni a kerítést, és amikor azt mondtam, hogy be szeretném fejezni a levelet, egyszerűen csak annyit válaszolt, hogy vacsoránál találkozunk. A visszautasításomat nem tekintette a vonzalom jelének. Egy olyan nő számára, aki hozzászokott, hogy a férfiak összekeverik az érdeklődést a jogosultsággal, ennek nagyobb súlya volt, mint bármilyen bóknak.

A következő napokban elkezdtem élvezni a társaságát. A fárasztó munka után az istállónál ültünk. Kérdezgetett a monterreyi könyvelésemről. Gúnyolódtam azon a szokásán, hogy személyesen ellenőrzi a javításra nem szoruló zsanérokat.

– Ha tovább húzod azt a csavart, végül eltöröd.

– Akkor lesz jogos okom megjavítani.

Nevettem.

És most először gondoltam arra, hogy talán el tudnék képzelni egy életet azzal a férfival.

A probléma az volt, hogy Beatriz is mintha csak képzelődött volna.

Nem Julián feleségeként, legalábbis nem nyíltan. Rosszabb volt. Úgy viselkedett, mintha a Casa Arriaga egy királynő nélküli királyság lenne, és ő a rangidősség alapján vette volna át a helyét.

Egyik délután két torreóni kereskedő és egy anya felnőtt lányával érkezett egyszerre. Eulalia ellátmányt vett át. Beatriz odament Don Mateóhoz.

– Clara már elintézte a keleti szárnyat az uraknak.

Nem javítottam ki semmit.

Aztán így szólt egy pincérnőhöz:

– Clara megkérte a hölgyeket, hogy várjanak az írószobában.

Ez sem volt igaz.

A ládák rossz folyosóra kerültek. A nappalit letorlaszolták. Egy dühös vendég nem használhatta az íróasztalát. És éppen amikor a káosz a tetőfokára hágott, Beatriz megjelent, hogy mindent elrendezzen.

Elrendelte a bőröndök elszállítását, szobát cserélt, és megnyugtatta az újonnan érkezőket.

Kívülről ragyogóan nézett ki.

Azon az estén Julian így nyilatkozott:

– Beatriz tudja, hogyan tartsa működőképes állapotban a házat.

Fáztam.

–Tudja, hogyan kell benne embereket mozgatni.

Rám nézett, de nem értette a különbséget.

Másnap hivatalosabbá váltam. Nem féltékenységből. Ugyanúgy fájt volna, ha Beatriz 70 éves. A félelmem más volt: hogy Julián csak addig tiszteli a határaimat, amíg azok nem zavarják az ő világának működését.

Két nappal később megkérdezte tőlem:

Csináltam valamit?

– Még mindig nem tudom.

– Ez rosszabbul hangzik.

–Tudnom kell, hogy te olyan férfi vagy, aki tiszteletben tartja a határokat, vagy olyan, aki egyszerűen csak megvárja, míg a nő megunja a védésüket.

Nem reagált gyorsan.

– Csak jogos, hogy tudni akarod.

Én sem tettem hozzá semmit.

Másnap Euláliával mentem.

– Rám bíztad a keleti szárnyban lévő szobákat?

-Nem.

Don Mateót kerestem.

– Ki mondta neked, hogy én rendeztem be a szobákat?

– Beatriz asszony.

Aztán beszéltem a pincérnővel.

– Ki mondta, hogy a hölgyeket a nappaliban akarom látni?

– Beatriz asszony.

Nem gyűjtöttem tanúkat. Nem vittem el Juliánnak. Ha szüksége volt arra, hogy teljes körű vádat állítson fel, hogy higgyen nekem, akkor már tudta a válaszomat.

De Julian magától kezdett kérdezősködni.

Csak később tudtam meg.

Két nappal később levelet írtam a főnökömnek, amikor egy lány egy vaskulcsot hagyott a tintatartóm mellett.

– Beatrizné azt mondta, hogy beleegyeztél, hogy megtartod a pince kulcsát, amíg Eulaliané a mosodával foglalkozik.

Úgy néztem arra a kulcsra, mintha egy kígyó lenne.

– Azt mondtad, hogy elfogadtam?

-Igen.

Nem nyúltam hozzá.

Azon a délutánon Julián a kis irodában találta Beatrizt.

Épp a folyosón sétáltam, amikor meghallottam a hangját, halkot, de határozottat.

– Clara mondta neked, hogy elfogadta a kulcsot?

Csend.

– Valakinek meg kellett szereznie – felelte Beatriz –, és képes is rá.

– Nem kérdeztem, hogy képes-e rá.

Újabb csend.

-Nem.

– Szóval hazudtál.

A szó elakadt.

Beatriz percekkel később feszült arccal jött ki.

Később Eulalia elmesélte, mi történt. Julián csak azokat gyűjtötte össze, akik hamis utasításokat kaptak: magát, Don Mateót, a szobalányt és Beatrizt.

– Beatriz asszony vendég. Nem beszél Clara nevében. Senki sem fog olyan feladatokat adni neki, amelyeket nem ő választott. És senki sem fogja a nevét használni utasítások kiadásához.

Beatriz még aznap este rendezte a számláját.

Azt hittem, ott minden véget ért.

Hibáztam.

Másnap reggel megérkezett Saltillóból Mercedes Arriaga, Julián nővére. Dühösen rontott be, két gyerekkel a kezében, Beatriz levelével a kezében.

– Te vagy az a nő, aki embereket rugdos ki a bátyám házából?

És akkor megértettem, hogy Beatriz nem vereséget szenvedett.

Elment megkeresni a családját.

3. RÉSZ
Mercedes nem várta meg a válaszomat.

– Beatriz évek óta segít itt. Anyám megbízott benne. Még két hete sem vagy itt, és máris megváltoztatod a szabályokat.

Julian kilépett az ebédlőből.

– Senki sem rúgta ki őt.

Mercedes felé fordult.

– Természetesen nem. Csak aláztad meg a személyzet előtt, emiatt a fiatal hölgy miatt.

– Javítottam ki azok előtt, akiknek hamis utasításokat adott.

„És miért érdekel ennyire, hogy Claránál van-e kulcs, vagy hogy átnéz-e egy listát? Ha feleségül akar venni, egyszer majd neki kell gondoskodnia róla.”

Ott volt.

Nem Beatriz volt az.

Nem kulcs volt.

Ez egy egész ötlet volt arról, hogy mivé válhatnék, miután igent mondtam.