– A Salgado-birtok régi. Falai bent tartják a nedvességet és a hideget. Hozzászoktunk, hogy úgy teszünk, mintha nem fáznánk.

– Öt évvel ezelőtt meghalt az apja.

– És sok adósságot hagyott maga után, valamint egy özvegyet, akit meggyőzött arról, hogy a megoldás a vacsorák megszervezése.

-És te?

–Fizetek a hentesnek, hogy anyám meghívhassa a szomszédokat vacsorázni.

Sebastian a táncosokra nézett.

–Mindannyian úgy tesznek, mintha a világ nem lenne kegyetlen hely.

– A tánc piac. A nővéreim gyönyörűek; én tudom, hogyan kell kezelni a számlákat.

– Magas árat fizetnék ezért a képességért.

A keringő véget ért. Mariana úgy érezte, elhagy egy soha nem látott menedéket, és felkelt, hogy visszatérjen a nővéreihez.

Sebastian felállt.

Látható erőfeszítéssel tette, a jó lábára támaszkodva. Az arcizma remegett, de nem panaszkodott. Nem ment el: a nőért állt ki.

Mariana tökéletesen meghajolt.

– Köszönöm a beszélgetést.

– Az öröm teljes mértékben az enyém volt, Salgado kisasszony.

A hangja elég hangos volt ahhoz, hogy mindenki hallja. Aztán meghajtotta a fejét.

Mariana visszatért a nővéreihez. Camila sápadtan levette gyöngy fülbevalóit; Beatriz úgy nézett a márkira, mintha csodának lett volna tanúja.

Visszafelé menet Beatriz suttogta:

– Kiállt melletted.

– Valószínűleg csak ki akarta nyújtóztatni a lábát – felelte Camila.

Mariana megsimogatta a táskájában lévő fülbevalókat.

– Pontosan tudta, hogy ki vagyok.

Két nappal később Sebastián üzenetet küldött neki, hogy sétáljon vele az Alameda mentén. Az anyja majdnem elájult, Camila pedig azzal vádolta, hogy megbabonázta. Mariana beleegyezett, mert a házban uralkodó légkör fojtogatóbb volt, mint bármilyen pletyka.

Sebastian lassan sétált, minden egyes lépést fájdalommal küzdve megtett. Mariana az övéhez igazította a tempóját anélkül, hogy a karját nyújtotta volna felé.

– A hideg segít – mondta Sebastian. – Az orvosok ragaszkodnak a forró fürdőhöz, de a melegtől lüktet a csont. A hideg elzsibbasztja.

– Akkor majd sétálunk, amikor hideg van.

A szeme sarkából rápillantott.

– Nem kérdez a lábamról.

–Nem kell. A fájdalom egyértelműen látszik; az, hogy tudja, hogyan történt, nem fogja megváltoztatni az érzéseit.

Sebastian megállt a reggeli napfényben.

– Mindenki a vér és a sikolyok részleteire kíváncsi, hogy megborzonghasson a forró csokoládé alatt.

–Nincs szükségem történetre ahhoz, hogy tudjam, fáj egy seb.

– Gyakorlatias teremtés vagy, Mariana – mondta.

– A pragmatizmus fedéllel látja el a családomat.

– És ki gondoskodik rólad?

Mariana nem tudott mit válaszolni. Mindenki azt hitte, hogy egy megrepedt ház gerendája; senkit sem érdekelt, hogy mekkora súlyt bír.

– Én magam csináltam – válaszolta végül –. Mindig is így tettem.

Sebastian a kék bársonygallért súrolta az ujjperceivel.

– Túl nehéz teher egy embernek.

– Te sem engeded, hogy bárki segítsen neked.

– Mert amikor rám néznek, nem egy embert látnak, hanem egy sebet, amin rajta van a cím.

–Látok egy férfit, akinek gyalogolnia kell a hidegben.

Sebastian a botjába kapaszkodott, és nehezen vette a levegőt.

–Szörnyetegnek neveznek, mert könnyebb, mint beismerni, hogy a háborúból úgy tértem vissza, hogy az igazság a testemhez ragasztott.

– Ő nem szörnyeteg, Sebastian.

Lazított a botján. Együtt folytatták az utat.

A béke rövid életű volt. A következő összejövetelen Don Hilario Villalobos, a gazdag és a védteleneket megalázó hozzászokott, egy pohár brandyvel odalépett Marianához.

– Szóval ez a márki híres oroszlánszelídítője – mondta. – Nyers hússal eteti, vagy csak halálra untatja?

– Általában elég, ha méltósággal bánunk egy férfival – felelte Mariana –, bár megértem, hogy ez talán szokatlan számára.

– Vigyázz, vénkisasszony! Ha a márki megunja, visszakerülsz a sárba, ahonnan előkerültél.

– Nincs a sárban – mondta egy hang mögötte.

Sebastian pár lépésnyire volt tőle, nem a botjára támaszkodott; fegyverként tartotta azt.

– Tisztelt úr, épp beszélgettünk – dadogta Hilario.

– Maga beszélt. Miss Salgado tűrte.

– Bocsánatot fog kérni, és elhagyja ezt a házat.

– De én…

-Jelenleg.

A férfi izzadva Marianához fordult.

– Elnézést kérek, Salgado kisasszony.

Hilario gyakorlatilag kirohant, a kalapját egy széken hagyva.

Sebastian Marianára nézett; a düh eltűnt a szeméből.

– Sajnálom. A közbelépésem csak rontana a pletykákon.

– Széles a hátam. Inkább terjesztem a pletykákat, mint hogy belélegezzem a leheletüket.

Sebastian hangosan felnevetett, megdöbbentve azokat, akik Mészárosnak nevezték.

Három nappal később megérkezett a krízis Don Evaristohoz, a húsbeszállítóhoz. Kint hideg eső esett, amikor átázva és dühösen belépett.

„4200 pesóval tartoznak nekem. Hat hónapja várok. Ha ma nem fizetnek, kérem a bírót, hogy foglalja le a házat.”

Mariana kinyitotta az íróasztal fiókját.

– Van egy kék bársony köpenyem szőrme béléssel. Adok neked egy váltót a többire.

– Hentes vagyok, nem ruhakereskedő. Pénzre van szükségem.

– Nincs 4200 pesója.

A hang az ajtó felől jött.

Sebastian átázott és csupa sár volt. Don Evaristo felismerte és elsápadt.

A márki ellenőrizte a számokat, majd elővett egy bőr erszényt. Letette az asztalra. A pénzérmék csörgése visszhangzott a szobában.

– Van itt 5000 peso. Fogd, ami jár neked, és tűnj el.

– Igen, márki úr.

– Ne fenyegesd többé ezt a családot!

Don Evaristo fogta a táskát, és anélkül, hogy hátra mert volna nézni, elment.