Senki sem szólt semmit.
Remedios a hintaszékéből mosolyt rejtett kendője redői közé.
A betegség akkor jelentkezett, amikor elkezdődött az esőzés.
Először a fáradtság jelentkezett. Aztán egy köhögés, ami félbeszakította a beszélgetéseket, és légzési nehézség, ami miatt Remedios ülve kénytelen volt elaludni.
A doktor komoly arckifejezéssel hagyta el a szobáját.
– Nagyon gyenge a szíve. Állandó ápolásra lesz szüksége.
Marisol még aznap este írt a nővéreinek.
„A nagynéném keres téged. Kérlek, gyere el, még ha csak néhány napra is. Segítségre van szükségem, de mindenekelőtt azt szeretném, ha láthatnád.”
A válasz egy héttel később érkezett.
Beatriz elmagyarázta, hogy olyan kötelezettségeik vannak, amelyeket lehetetlen lemondani. Guadalupe hozzátette, hogy Marisol mindig is készségesebben gondoskodott a betegekről.
Végül egy mondattól csontig hűsült a keze:
„Te döntöttél úgy, hogy maradsz. Ne várd el, hogy most mindannyian viseljük a következményeket.”
Remedios mozdulatlanul találta az ablaknál.
– Nem jönnek, ugye?
Marisol összehajtotta a papírt.
– Talán később.
Az idős asszony kinyújtotta a kezét.
-Nem kell hazudnod nekem ahhoz, hogy szeress.
Azon az éjszakán Marisol a konyhában sírt egy zsámolyon ülve. Kimerült volt. Napok óta szakaszosan aludt, és attól félt, hogy nem ismeri fel időben a krízist.
Ignacio így találta.
– Nem tudok mindent megcsinálni – vallotta be zavartan.
Odahozott egy másik széket.
– Akkor ne csinálj meg mindent.
Másnaptól kezdve Doña Petra gondoskodott néhány délelőttről. Ignacio talált egy nőt, aki segített a mosásban, és elkísérte az orvost a körútjaira. Marisol végre ki tudott pihenni.
Egy kora reggel, miközben Remedios aludt, a fejét a falnak döntötte.
– Azt hittem, elítélsz a panaszkodásomért.
Ignacio lassan megrázta a fejét.
– Élve és egészségesen akarlak, Marisol. Neked is szükséged van valakire, aki gondoskodik rólad.
Ez volt az első alkalom, hogy azt mondta, szereti.
Az olajlámpa fényénél megfogta a férfi kezét, és válasz nélkül megfogta.
Remediosnak voltak jobb hetei is. Visszament az udvarra üldögélni, és kérte, hogy igazítsák meg a haját.
Egyik csütörtökön meglátogatta Don Anselmo Ortega, egy ősz bajszú közjegyző, aki évek óta látogatta. Marisol már látta korábban, mindig bőr aktatáskával.
Azt feltételezte, hogy a nő intézi a háztartási számlákat.
Amikor megpróbált maradni, hogy kávét szolgáljon fel nekik, a nagynénje rákacsintott.
– Ma unalmas dolgokról fogunk beszélni. Menjünk sétálni Petrával.
Visszatérve az idős asszonyt egy kis faládát nézegetve találta.
Volt benne egy sötét rózsafüzér és egy kis gyűrű.
– A rózsafüzér a nagyanyádé volt. A gyűrűt egy férfitól kaptam, aki megígérte, hogy visszatér, mielőtt elered az eső.
– És visszatért?
– Nem. Útközben meghalt.
Marisol leült mellé.
– Sosem tudtam.
– Vannak fájdalmak, amelyeket az ember olyan sokáig magában tart, hogy később nem talál módot arra, hogy beszéljen róluk.
Remedios becsukta a dobozt és átnyújtotta.
– Azt akarom, hogy ezt megtartsd.
-Néni…
Figyelj rám. Amikor elmegyek, ne hagyd, hogy bárki is bűntudatot keltsen benned a boldogságod miatt.
Marisol sírni kezdett.
– Még mindig férjhez fogsz jönni.
Az idős asszony megsimogatta az arcát.
–Láttalak, kedvesem. Ez megnyugtat.
Hajnalban, 12 nappal később halt meg, Marisol fogta a kezét, Ignacio pedig az ágy mellett ült.
Pár perccel korábban nyitotta ki a szemét.
– De jó, hogy eljöttél, lányom!
Marisol még jóval azután is fogta azt a kezet, hogy az orvos lehajtotta a fejét.
A nővérei nem vettek részt a temetésen.
Amikor azonban megkapták a közjegyzőtől a végrendeletről szóló értesítést, helyet találtak az első szabad vonaton.
Fekete ruhában, új kalapokkal léptek be a házba. Beatriz a falakat nézegette, azon gondolkodva, milyen javításokra lesz szükség. Guadalupe Ignacióra meredt.
– Nem is mondtad, hogy ilyen jó társaságod van – suttogta Marisolnak.
Túl fáradt volt ahhoz, hogy válaszoljon.
A nappaliban Don Anselmo számos dokumentumot rendezett el az asztalon.
Beatriz levette a kesztyűjét.
– Gondoljuk, el kell adnunk a házat. A húgom nem maradhat itt egyedül.
– Először is meghallgatjuk Doña Remedios kívánságait – felelte a közjegyző.
A felolvasás a vagyontárgyak felsorolásával kezdődött.
A házon kívül Remedios bérelt földterülettel, egy malomban lévő részesedéssel, számos kereskedelmi ingatlannal és évtizedek alatt felhalmozott megtakarításokkal rendelkezett.
Guadalupe elejtette a kesztyűjét.
Marisol zavartan nézett a közjegyzőre.
– De… megfoltozta a ruháit.
– Mert jobban szerettem volna megtartani őket – magyarázta Don Anselmo. – Nem azért, mert nem lettek volna anyagi eszközeim.
Remedios bölcsen kezelte a szüleitől kapott örökségét. Egyszerűen élt, és jövedelmének egy részét a faluban élő családoknak adta. Vagyonát soha nem tette beszédtémájául.
Beatriz előrehajolt.
Ezután a közjegyző felolvasta az örökösnő nevét.
Marisol Aguilar.
A fennmaradó vagyon egyetlen örököse, miután Petrának és más, Remediost évekig kísérő embereknek hagyatékot adott.
A csend csak egy pillanatig tartott.
– Ez lehetetlen! – állt fel Beatriz. – Mi hárman vagyunk unokahúgok.
Don Anselmo nyugodt hangon beszélt.
– A nagynénéd nyíltan meghozta ezt a döntést.
– Beteg voltam.
– Tanúk előtt intézkedett, ami szükséges volt, teljes mértékben tudatában annak, hogy mit csinál.
Beatriz Marisol felé fordult.
– Most már értem, miért nem jöttél vissza.
A fiatal nő érezte, hogy a vád a mellkasába csapódik.
– Semmit sem tudtam.
