1. RÉSZ

– Ne csinálj belőle nagy ügyet, Valeria. Ez csak egy vicc a videóhoz.

Ez volt az első dolog, amit a nővérem, Renata mondott, miután majdnem kétszáz vendég előtt az arcomba ürített egy pohárral.

Épp akkor állt le a zene egy querétarói hacienda báltermében. Renata dizájner menyasszonyi ruhájában, három kamerával a nyomában, úgy mosolygott, mintha esküvője legvidámabb pillanatát készülne megörökíteni. Alig láttam a rózsaszín folyadékot, mielőtt megéreztem volna a szememen, az arcomon és a nyakamon.

Először néhány vendég nevetni kezdett.

Aztán elkezdődött az égetés.

Nem tequila, bor vagy puncs volt. Vad fájdalom volt, mintha lángra lobbantottak volna a bőröm alatt. A számhoz emeltem a kezem, és amikor elhúztam, vért láttam keveredni egy ragacsos anyaggal.

A nevetés elhalt.

A barátnőm, Mariana, felém futott, de anyám, Teresa, előbb odaért. Fogott egy vászonszalvétát, és megfogta a tarkómat.

– Ne túlozz! – suttogta nekem. – Tönkreteszed a húgod esküvőjét.

És anélkül, hogy meghallgatott volna, az arcomhoz dörzsölte a szalvétát.

Felsikoltottam.

A fájdalom olyan erős volt, hogy felmondtam a szolgálatot. Ellöktem magamtól anyámat, Mariana pedig közénk lépett.

– Vizet! Hozz vizet, és hívj mentőt!

Renata a kamerák mellett maradt, kezében az üres pohárral.

– Mindig ugyanazt csinálja – mondta, és már nem mosolygott. – Mindennek körülötte kell forognia.

Kockázatelemző aktuáriusként dolgozom Mexikóvárosban. Még félig égő arccal is a hely vezetőjére néztem.

– Tedd azt a poharat egy zacskóba. Senki ne mossa el. Senki ne dobja ki. És őrizd meg az összes biztonsági felvételt.

Anyám elsápadt.

– Valeria, kérlek. Menjünk a menyasszony szobájába, ott megmosakodhatsz. Nem kell belekeverned a rendőrséget.

Ekkor tudtam, hogy valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben.

Mariana bevitt a sürgősségire. Az orvos azonnali öblítést rendelt el, és felhívta a kerületi ügyészséget. Röviddel ezután megérkezett egy rendőr.

– A csésze professzionális hámlasztó savat tartalmazott. Hígítatlanul súlyos égési sérüléseket okoz.

Éreztem, ahogy a szoba összezsugorodik. Ez nem egy hirtelen felindulásból fakadó megaláztatás volt. Valaki előkészített egy maró vegyszert, és a családomban valaki pontosan tudta, miért.

Másnap reggel félig bekötött arcommal ébredtem, a telefonom rezegni kezdett. Renata már posztolt egy gondosan megvágott videót: pont akkor kezdődött, amikor meglöktem anyámat, és úgy festettem le, mint egy féktelen, féltékeny nővér.

„A húgom nem bírta elviselni, hogy boldognak lásson” – állt a címben.

Több mint egymillió megtekintése volt.

Percekkel később az igazgatóm közölte, hogy a HR ideiglenesen eltávolít a projektekből. Emellett elveszítettem egy 320 000 peso bónuszt is.

Kinyitottam a számítógépemet. Nem sírtam. Nem hívtam fel Renatát. Nem posztoltam semmit.

Létrehoztam egy Excel fájlt, és három oszlopot írtam be:

BIZONYÍTÉK.

KÁRTÉRÍTÉS.

FELELŐS FELEK.

Aztán megszólalt a csengő.

Marianna volt az.

Bejött, becsukta az ajtót, és otthagyta a mobilját az asztalomon.

„Renata asszisztense ma reggel felhívott” – mondta. „És felvett valamit az esküvő előtt.”

Megnyomtam a lejátszást.

Az első hang, amit hallottam, a nővéremé volt:

– Öntsd rá az egész üveget. Azt akarom, hogy elvörösödjön a kamerák előtt.

Aztán meghallottam anyámat.

– Renata, ha annyira erőlködünk, megégetheti.

A húgom nevetett.

– Jobb. Így valódi reakciót kapunk.

Lélegzetvisszafojtva bámultam a képernyőt.

És a legrosszabbat még nem hallottam.

2. RÉSZ

Háromszor játszottam le újra a hanganyagot.

A felvételen Renata a szponzorokról és az „autentikus családi konfliktus” megteremtéséről beszélt. Anyám éppen azt számolgatta, hogy mennyi vegyszert használjon.

Mariana még ennél is rosszabbat tett: aznap este Renata és Teresa százezer pesót ajánlottak fel asszisztensüknek, Sofíának, ha azt állítja, hogy koktélszirupnak nézte a savat. Sofía ezt elutasította, elszökött, és most tanúskodni akart.

Biztonsági másolatot készítettem a hanganyagról, és hozzáadtam egy másik lapot a fájlomhoz: ÖSSZESÉTELELMÉLET.

Abban a pillanatban felhívott a bátyám, Alejandro.

Özvegyember, és tizenhat éves lánya, Camila, néha a szüleimnél száll meg, amikor munkaügyben utazik.

Alejandro sírt.

„Valeria, segítened kell nekem.” Camila bezárkózott a fürdőszobába.

Azt hittem, az én videómról beszél.

Nem.

Camila kinagyított egy képet a videóból, és egy számítógépen felfedezett egy projektet, melynek címe: „6. epizód: A törött tinédzser”.

Két hónappal korábban, édesanyja halálának évfordulóján pánikrohamot kapott a szüleim házában. Teresa felhívta Renatát, és a nővérem felvette, ahogy sír és könyörög neki, hogy kapcsolja ki a kamerát.

„Anya megesküdött nekem, hogy Renata mindent törölt” – mondta Alejandro. „Camila meg van győződve arról, hogy emberek milliói fogják látni.”

A harag levette a fájdalmat az arcomról.

– Aláírtad az engedélyt, hogy felhasználhassák a képedet?

-Soha.

Aztán megértettem a dolgot. Renata eladott egy sorozatot egy „tökéletlen mexikói családról” egy streaming platformnak. Karakterekre volt szüksége: az özvegyemberre, a sebezhető tinédzserre, az irányító anyára és rám, az irigy nővérre.

Az égési sérülésem volt a nagy finálé.

Megkértem Alejandrót, hogy nézze át az összes dokumentumot, amit anyánk küldött neki az elmúlt hónapokban. Teresa folyton felajánlotta, hogy „segít” neki a biztosítással, az iskolával és a papírmunkával.

Miközben Alejandro dokumentumokat keresett, megtaláltuk Lucíát, a Renata’s korábbi szerkesztőjét, akinek közel 280 000 pesóval tartozott.

Egy római kávézóban fogadott minket, és letett egy merevlemezt az asztalra.