-Tízcentes.

– Egy menyasszony nemrég írt alá szerződést a Horizonte Fotografíával. Száznyolcvanezer peso előleget fizetett.

– Tökéletes. Van valami probléma?

Szilvia hallgatott.

– A menyasszony a húgod, Rebeka.

Mozdulatlanul maradtam.

A nővérem az én cégemet választotta az esküvő fotózására, amiből engem kizárt.

Fogalmam sem volt, hogy a Horizonte az enyém, mert soha nem szerepeltem a promóciós anyagaikban. A csapatom volt feltüntetve a szolgáltatások felelőseként, én pedig kezeltem a szerződéseket.

„Vissza akarod utasítani az állást?” – kérdezte Silvia.

A fotósokra néztem, akik az irodám üvege mögött dolgoztak.

– Nem. A csapatom tiszteletben fogja tartani a szerződést. Nem ők a hibásak a családi problémáinkért.

Napokkal később Silvia újra felhívott.

Rebecca egy étkezés közben bejelentette, hogy a jövőbeni társasági eseményein nagymamánk ékszereit fogja viselni.

Még arról is biztosította Mauriciót, hogy ez a gyűjtemény örökségének fontos részét képezi.

– És van még valami – tette hozzá Silvia. – Rebeca azt mondta a vőlegényének, hogy munkanélküli vagy, és hogy a családodnak el kell határolódnia tőled, mert bajkeverő vagy.

Ez jobban fájt nekem, mint a gúnyolódásai.

Évekig dolgoztam, hogy kiérdemeljem a helyem. Mindeközben a nővérem nyomorúságos életet teremtett nekem.

Úgy döntöttem, hogy többé nem védem ezeket a hazugságokat.

Előkészítettem egy ezüstdobozt, benne három dokumentummal: az ékszerek közjegyző által hitelesített odaítélési okiratával, nagymamám leveléjével és a fényképezésről szóló szerződés másolatával, amelyen a nevem, mint a Horizonte igazgatója szerepelt.

Mellékeltem egy régi fényképet is, amelyen a nagymamám átölel, miközben az első fényképezőgépemet tartottam a kezemben.

Az esküvő napján, a megalázó telefonhívás után, átadtam a dobozt a fogadáson.

Aztán elmentem a repülőtérre.

Ami ezután történt, azt maguk a fotósok mesélték el nekem.

Mielőtt felszeletelte volna a tortát, Rebecca néhány különleges ajándékot szeretett volna kibontani több asztal előtt.

Amikor megtalálta a dobozomat, felvette a kártyát.

– Nézd csak! Szegény kishúgom is részt akart venni.

Néhány vendég kényelmetlenül nevetett.

Mauricio összevonta a szemöldökét.

– Rebecca, ezt nem kell csinálnod.

De már kibontotta a szalagot.

Elővette az első dokumentumot.

A mosolya eltűnt.

Egyszer elolvasta. Aztán még egyszer.

– Ez lehetetlen – suttogta.

Az anyja odalépett, és Mauricio kivette a kezéből a lepedőt.

Miután elolvasta, az arckifejezése teljesen megváltozott.

Aztán felfedezte a második dokumentumot, felismerte nagymamám aláírását, és a feleségére nézett.

– Rebecca… miért mondtad, hogy a tiéd azok az ékszerek?

A húgom remegni kezdett.

De az utolsó lapot még ki kellett nyitni.

És amikor Mauricio meglátta a nevemet az aláírása alatt a saját esküvői szerződésén, feltett egy kérdést, amitől minden jelenlévő meg sem hallgatott.

3. RÉSZ

– Hogyan lehetséges, hogy a nővér, aki szerinted még a lakbért sem tudja fizetni, a tulajdonosa annak a cégnek, amelyet az esküvőnk lebonyolítására béreltünk fel?

Mauricio kérdése visszhangzott a főasztalnál.

Rebecca a kezében tartotta a szerződést. Tökéletesen manikűrözött körmeivel a papírba kapaszkodott, miközben magyarázatot próbált találni.

– Ennek tévedésnek kell lennie.

– Az aláírásod itt látható, Rebeca. És itt Valeria Salazar neve, mint a Horizonte Fotografía tulajdonosa és jogi képviselője.

– Valószínűleg ott dolgozik, és megpróbálja kiadni magát a tulajdonosnak.

Mauricio felhívta a fotócsapat koordinátorát.

– Elnézést, kié a Horizonte?

A Daniel nevű férfi Rebeccára nézett, mielőtt válaszolt.

—Valeria Salazar közel nyolc évvel ezelőtt alapította a céget. Jelenleg ő kezeli az összes projektünket.

Kínos csend telepedett a közeli asztalokra.

Rebeka kinyitotta a száját, de nem tudott megszólalni.

„Azt akarod mondani, hogy a sógornőm a főnököd?” – kérdezte Mauricio.

– Igen, uram. És azt kell mondanom, hogy mindig is kiváló rendező volt.

Apám közeledett, láthatóan zavartan.

– Az nem lehet. Valeria csak fényképeket készít.

Dániel meglepetten nézett rá.

– Uram, a Horizonte tizenkét állandó alkalmazottal rendelkezik, és az ország minden táján ügyfelekkel dolgozik. A lánya egy nagy tiszteletnek örvendő céget épített fel.

Anyám a mellkasára tette a kezét.

Évekig úgy beszéltek rólam, mintha egy lány lennék, aki képtelen komoly munkát vállalni.

És most az igazi életemet fedezték fel olyan emberek előtt, akiket annyira fontosnak tartottak lenyűgözni.

„Miért nem mondott nekünk soha semmit?” – mormolta anya.

Silvia, aki tanúja volt a beszélgetésnek, nyugodtan válaszolt:

– Talán azért, mert soha nem kérdezték meg őket.

Rebecca a tenyerével az asztalra csapott.

–Elég! Ez az én esküvőm! A húgom mindent csak azért tervezett, hogy megalázzon!

Mauricio felvette nagymamám levelét.

– A húgod nincs is itt, Rebecca. Úgy döntöttél, hogy mindenki előtt kibontod az ajándékát.

– Mert gúnyt akart belőlem csinálni!

– És miért gondoltad, hogy szórakoztató lesz megalázni a húgodat?

Nem válaszolt.

Mauricio folytatta:

– Azt mondtad, Valeria felelőtlen, hogy nem tud dolgozni, és hogy a szüleidnek el kell távolodniuk tőle. Azt is biztosítottad, hogy örökölök egy ékszergyűjteményt, ami most, mint kiderült, jogilag a húgod tulajdonát képezi.

– Azt hittem, a nagymamám majd megengedi nekem őket!

–Hinni valamiben nem ugyanaz, mint hónapokig azt mondogatni, hogy az már a tiéd.

Anyám megpróbált közbelépni.

– Mauricio, kérlek, ezt később tisztázhatjuk.

Ránézett.

– Teresa asszony, tudta, hogy Valeriának van egy cége?

Anya lehajtotta a fejét.

-Nem.

– És tudtad, hogy Rebecca úgy beszélt róla, mintha egy kudarc lenne?