– Nem kell többé senkinek semmit bizonyítanod, lányom.

Ezek a szavak megleptek. Ezek voltak az első igazán szeretetteljes szavak, amiket valaha hallottam ettől a nőtől.

Az út során Mariana bevallotta, hogy négy napja fejfájás gyötörte. Nem akart segítséget kérni, mert félt, hogy azon a héten kórházba kerül.

„Miért pont ezen a héten?” – kérdeztem.

Diego lesütötte a tekintetét.

– Carmen, majd később elmagyarázom.

A hallgatásuk megerősítette bennem, hogy valamit titkolnak előlem.

Amikor megérkeztünk a sürgősségire, Dr. Valeria tolószékben várt ránk.

Mariana vérnyomása 120 felett 180-ra emelkedett.

Az orvosok azonnal cselekedtek. Gyógyszert adtak be, vizsgálatokat rendeltek el, és elkezdték figyelni a baba szívverését.

Röviddel ezután Valeria összegyűjtött minket egy folyosón.

—Marianának súlyos preeklampsziája van, amelyet egy HELLP szindróma szindróma szövődménye szöv. A mája érintett, és a vérlemezkeszáma csökken.

Diego a falba kapaszkodott.

Meg fog halni a feleségem?

„Mindent megteszünk, hogy megakadályozzuk. Stabilizálnunk kell az állapotát, és sürgősségi császármetszést kell végeznünk. A baba koraszülött, és valószínűleg intenzív ellátásra szorul.”

Beatriz remegni kezdett.

– Doktor úr… ez okozhat rohamokat?

Valéria bólintott.

– Ez egyike azon komplikációknak, amelyeket meg akarunk előzni.

A menyem anyja furcsa nyögést hallatott.

– Istenem… ne már megint.

Mielőtt bement volna a műtőbe, Mariana négyszemközt kért, hogy beszélhessen velem.

Infúzió volt a karjában, és az arca sápadt volt.

– Anya, meg kell ígérned nekem valamit.

– Akármi is legyen, szerelmem.

– Ha bármi történik velem, ne hagyd, hogy Diego elvigye a lányomat a szüleihez.

Mozdulatlanul maradtam.

-Miért mondod ezt?

—Prometemelo.

Megígértem neki.

Bevitték a műtőbe, és az ajtók bezárultak a szemem előtt.

A következő néhány órában Diego a folyosón ült, és csendben sírt. Beatriz gyöngy nyakláncát szorongatva imádkozott.

Végre megjelent az orvos.

–Megszületett a kislány. Körülbelül 1,8 kilogrammot nyom, és légzéstámogatásban részesül. A műtéten túl van, de Marianának az intenzív osztályon kell maradnia. Továbbra is rossz állapotban van.

Az unokám születésének tudata örömét vegyes volt az édesanyja elvesztésének félelmével.

Odaléptem Diegóhoz.

–Most el fogod magyarázni nekem, miért fél annyira Mariana a szüleid házában lakni.

A vejem eltakarta az arcát.

„Mert két hónapja hazudok neki, Carmen. És mert ma este apám be akart jelenteni valamit, amiben a feleségem háta mögött egyeztem bele.”

Aztán felemelte a tekintetét, teljesen összetörve.

–A legrosszabb az egészben az, hogy Mariana már tudomást szerzett a megállapodásunkról. És azt mondta, ha betartom a szavamat, elveszi a lányunkat, és soha többé nem jön vissza hozzám.

3. RÉSZ

Leültem Diego elé, és nem tudtam, hogy megöleljem-e, vagy megrázzam a vállánál fogva.

A lányom az életéért küzdött, miközben ő épp bevallotta nekem, hogy fontos döntéseket hozott anélkül, hogy megkérdezte volna őt.

„Kezdd az elejétől” – parancsoltam neki. „És ezúttal ne titkolj el előlem semmit.”

Diego vett egy mély lélegzetet.

– Két hónapja elvesztettem az állásomat. A szállítmányozási cég, ahol dolgoztam, több irodát is bezárt, és engem is elbocsátottak. Túl zavarban voltam ahhoz, hogy elmondjam Marianának.

Majdnem négy hétig továbbra is korán kelt, tiszta inget vett fel, és úgy ment el otthonról, mintha még mindig dolgozna.

Valójában a délelőttjeit álláskereséssel töltötte, a délutánjait pedig egy nyilvános könyvtárban ült.

– Mariana onnan tudta meg, hogy egy szomszédom többször is látott egy bevásárlóközpontban. Amikor szembesített, mindent be kellett vallanom.

– És akkor?

– Apám felajánlotta, hogy átveszem az építőanyag-üzletének irányítását. Emellett felújíttatott egy kis házat a lakóhelye mögött, hogy ingyen lakhassunk benne.

Éreztem, ahogy a vér a fejembe száguld.

– És mit mondott Marianna?

Diego összeszorította az ajkait.

– Nem kérdeztem meg tőle. Először elfogadtam.

A meglepetés, amit Don Arturo a születésnapján be akart jelenteni, pontosan ez volt: fia visszatér a családi vállalkozáshoz, és feleségével és gyermekével egy általa ellenőrzött ingatlanba költözik.

– Mariana szerdán tudta meg – folytatta Diego. – Mondtam neki, hogy ez a legjobb esélyünk, hogy nem költhetjük tovább a megtakarításainkat. Azt válaszolta, hogy inkább egy kis lakásban lakna, mint hogy ott nevelje fel a lányunkat, ahol a nagyapja mindent eldönt, még azt is, hogy mikor vacsorázunk.

– És mit tettél?

– Mondtam neki, hogy hálátlan.

Eltávolodtam tőle.

A lányom négy napon át próbálta elviselni a kellemetlen érzéseket, miközben a függetlensége és a házassága elvesztésétől való félelemmel nézett szembe.

Ez orvosilag nem magyarázta meg a betegségét, de azt igen, hogy miért hallgatott.

– Diego, elvesztetted az állásodat, és úgy döntöttél, hogy eltitkolod előle. Aztán elfogadtál egy házat és egy állást anélkül, hogy megkérdezted volna. És ma, amikor segítségre volt szüksége, rákiabáltál, mert féltél, hogy csalódást okozol apádnak.

A vejem sírni kezdett.

– Tudom. Pontosan úgy viselkedtem, mint ő.

Aztán egy hangot hallottunk magunk mögött.

– Nem, fiam. Még van esélyed, hogy ne válj olyanná, mint ő.

Beatrice volt az.

Levette a gyöngy nyakláncát, és az ujjai között tartotta.

– Van valami, amit tudnod kell. Valami, amit harmincöt évig titkoltam.

Lassan leült.

– Amikor Diegóval voltam terhes, nagyon hasonló tüneteim voltak, mint Marianáé. Fejfájásom volt, dagadt a lábam, és fényeket láttam. Épp az anyósom születésnapját ünnepeltük.

Diego felnézett.

– Mi történt, anya?