„Féltem.”
„Miről?”
„Hogy engem hibáztatnának.”
„Miért?”
Nyelt egyet.
„Megváltoztattam a szereplőgárdát.”
„Tudom.”
„Azt hittem, meg tudom javítani.”
„Vissza kellett volna hoznod, amikor a fájdalom fokozódott.”
„Tudom.”
„És amikor belázasodott?”
„Azt hittem, influenza.”
– Tudtál a sebről.
Bólintott.
„Tudtam, hogy ez nem helyes.”
– Akkor miért mondtad, hogy influenza?
Megtelt a szeme.
– Mert nem tudtam, mit mondhatnék még.
Ez a válasz bennem maradt.
Nem azért, mert az bármit is mentségül adott volna.
Nem így történt.
Hanem azért, mert a félelem gyakran arra készteti a hétköznapi embereket, hogy szörnyű döntéseket hozzanak.
Nem drámaiak.
Kicsik.
Azok, amik kezelhetőnek tűnnek, amíg el nem múlnak rajtuk.
Emilyt felvitték az emeletre.
Dániel követte.
Visszamentem a sürgősségire.
Egy órával később Dr. Patel visszajött.
„Végigment a procedúrán” – mondta.
Kifújtam a levegőt.
„Mennyire rossz?”
„Komoly, de kezelhető. A műtéti terület körül fertőzött szövet volt. Alaposan kitisztítottuk. A kéz még mindig vérellátás alatt áll.”
„Ez jó.”
„Az.”
„Kultúrák?”
“Függőben levő.”
Bólintottam.
„Van valami hardver?”
“Igen.”
„Fertőzöttnek tűnt?”
„Nem egészen világosan. Majd többet tudunk.”
A hosszabb metszésre gondoltam.
„Talált valami szokatlant?”
Dr. Patel habozott.
„Találtunk egy kis darab orvosi csövet.”
Összeráncoltam a homlokomat.
„Csővezeték?”
„Körülbelül öt centiméter.”
“Csatorna?”
“Esetleg.”
„Ez várható volt?”
“Nem.”
Mereven bámultam rá.
„Lehetséges, hogy az eredeti műtétből maradt meg?”
„Ezt kell megállapítanunk.”
Másnap reggel Emily felébredt.
A láza kezdett lemenni.
Daniel az ágya mellett ült.
Most először látszott kimerültnek.
Nem csiszolt.
Nem ellenőrzött.
Csak fáradt.
Beléptem a szobába.
“Jó reggelt.”
Emily halványan elmosolyodott.
„Még mindig itt vagyok?”
„Az vagy.”
„Ez jó.”
„Az.”
Dániel felállt.
“Orvos.”
Ellenőriztem az életjeleit.
„Jobban van a kezed.”
Megnézte.
„Megtartsam?”
„Optimistaak vagyunk.”
Lehunyta a szemét.
“Hála istennek.”
Aztán Danielre nézett.
„Meg kell mondanom neki.”
Nem válaszolt.
„Mondd, mit?”
Emily rám nézett.
„Az orvos, aki megműtött, nem Dr. Vale volt.”
Dániel arca megváltozott.
“Mi?”
Emily bólintott.
„Azt hittem, hogy az.”
„Akkor ki volt az?” – kérdeztem.
“Nem tudom.”
„Hogy lehet, hogy nem tudod?”
„Benyugtattak.”
Dániel lassan leült.
„Emily…”
Folytatta.
„Daniel azt mondta, hogy Dr. Vale volt az.”
Felé fordultam.
A padlóra nézett.
“Miért?”
Nem válaszolt.
Emily megtette.
„Mert Dr. Vale-nek ott kellett volna lennie.”
„Kellett volna?”
A nő bólintott.
„Daniel mindent elrendezett.”
Ránéztem.
– Hol történt valójában a műtét?
A hallgatása elég válasz volt.
De végül azt suttogta:
„Járóbeteg-sebészeti központ.”
„Melyik?”
Emilyre nézett.
Aztán rám.
„Északi híd.”
Tudtam a nevet.
Egy kis magánintézmény volt a város túloldalán.
Tudtam még valamit.
Northbridge-t nemrégiben felvásárolta egy orvosi csoport, amely több ortopéd szakorvost foglalkoztatott.
„Miért mondtad mindenkinek a Szent Máté templomot?”
Dániel megdörzsölte az arcát.
„Mert a sebész azt mondta.”
“WHO?”
Habozott.
„Dr. Michael Reed.”
Leírtam a nevet.
„Miért mondta volna, hogy egy másik orvos nevét használd?”
“Nem tudom.”
„Dániel.”
“Esküszöm.”
Könnyes szemmel nézett rám.
„Azt hittem, segít nekünk.”
Emily a keze után nyúlt.
Elvette.
Egyikük sem szólt semmit.
A rejtély megváltozott.
Nem egyszerűen arról volt szó, hogy egy férj eltitkolta a hibáját.
Most egy másik kérdés is felmerült.
Ki operálta Emilyt?
És miért akarta bárki is eltitkolni a sebész nevét?
Délután megkapta a kórház az első tenyésztési eredményeket.
A fertőzés antibiotikumokra reagált.
Emily állapota javult.
De az orvosi dokumentáció osztálya felhívott ebéd előtt.
– Dr. Jenkins?
“Igen?”
„Van egy problémánk.”
„Milyen fajta?”
„A Szent Máté-templom feljegyzései nem léteznek.”
Összeráncoltam a homlokomat.
„Hogy érted ezt?”
„Emily Harrisnek nincs belépési engedélye.”
Emily szobája felé néztem.
Dániel mellette ült.
Megkértem a hivatalnokot, hogy ellenőrizze újra.
Meg is tette.
Aztán mondott valamit, amitől összeszorult a gyomrom.
„Van egy feljegyzés.”
„Miről?”
„Egy találkozó.”
– Dr. Robert Vale-lel?
“Nem.”
Szünetet tartott.
„Időpontot egyeztettünk Emily Harrisszel Dr. Michael Reeddel.”
A képernyőt bámultam.
„Milyen dátum?”
„A műtét utáni napon.”
Éreztem, hogy a darabkák újra elmozdulnak.
„Van valami cetli?”
“Igen.”
„Mit ír?”
A hivatalnok lassan olvasott.
„A betegnek azt tanácsolták, hogy azonnal menjen vissza, ha láza jelentkezik.”
Lehunytam a szemem.
Emily napokkal később lázas lett.
De valaki eleget tudott róla ahhoz, hogy figyelmeztesse.
Valaki tudta, hogy mi történt.
Valaki tudta, hogy veszélyben van.
Emilynek azonban sosem mondták el a teljes igazságot.
Visszasétáltam a szobája felé.
Dániel felnézett.
– Találtál valamit – mondta.
Megálltam.
„Honnan tudtad?”
Az arckifejezése megváltozott.
„Meg tudtam volna mondani.”
Beléptem a szobába.
Emily rám nézett.
“Mi történt?”
Közelebb húztam egy széket.
„Az orvosi dokumentációja hiányos.”
Zavartan nézett rám.
“Miért?”
„Még nem tudom.”
Dániel felállt.
„Meg tudom magyarázni.”
Ránéztem.
„Akkor magyarázd el.”
A padlót bámulta.
„Dr. Reednek nem lett volna szabad megműtenie.”
„Ki volt az?”
„Dr. Vale.”
„Akkor miért nem tette?”
– Mert nem volt elérhető.
“Mi történt?”
Dániel habozott.
„A műtétet áthelyezték.”
„Northbridge-be?”
“Igen.”
– Miért nem mondtad el Emilynek?
„Azt hittem, hogy igen.”
Emily megrázta a fejét.
„Nem tetted.”
Dániel ránézett.
„Megpróbáltalak megvédeni.”
Fáradt mosolyt küldött felé.
„Folyton ezt mondogatod.”
Elfordította a tekintetét.
Aztán megszólalt a telefonja.
Ellenőrizte a képernyőt.
Elsápadt az arca.
„Ki az?” – kérdeztem.
Nem válaszolt.
A telefon elhallgatott.
Megjelent egy üzenet.
Dániel elolvasta.
Aztán bezárta a képernyőt.
Emily figyelte őt.
„Ki volt az?”
“Senki.”
