Elég ahhoz, hogy mindenki lássa a gyászruha mögött megbúvó szörnyeteget.
Emily légzése felületes volt, de szavai áthatoltak a szobán.
„Meg akartam változtatni a végrendeletemet.”
Edward megdermedt.
A vendégek felnyögtek.
Emily szeme megtelt könnyel.
„Rájöttem, hogy évek óta lopott apám cégétől. Mondtam neki, hogy leleplezem. Azon az estén teát töltött nekem… és utána mozdulni sem tudtam.”
A szobalány befogta a száját.
Emily felé fordította a tekintetét.
„Hallottál… ugye?”
A szobalány bólintott, sírt.
„Tegnap este kopogást hallottam az előkészítő helyiségből. Azt mondták, a csövek miatt van.”
Edward hirtelen az ajtó felé rohant.
De a pátriárkát, aki egykor félelemmel uralkodott mindenkin, megállította a saját fia, aki kőkemény arccal eltorlaszolta a kijáratot.
– Nem, apám – suttogta. – Ezúttal nem.
Hívták a rendőrséget.
A temetés bűntény helyszínévé változott.
És ahogy élve kivitték Emilyt, a lány a szobalány kezéért nyúlt, és suttogta:
„Nem törted össze a koporsómat.”
Halványan elmosolyodott.
„Megtörted a börtönömet.”
