Előhúzott egy kis gyűrűsdobozt.
„Sadie Davis…”
Mereven bámultam rá.
„Még mindig feleségül akarsz venni?”
Mosolyogtam.
“Igen.”
Kinyitotta a dobozt.
A gyűrű megcsillant a lenyugvó nap utolsó sugaraiban.
És ahogy az ujjamra csúsztatta, rájöttem valamire.
A családom megpróbálta tönkretenni az arcomat, mert azt hitték, hogy a külsőm az egyetlen dolog, ami miatt valaki szerethet.
Tévedtek.
A szerelem sosem az arcomról szólt.
Arról szólt, hogy ki maradt, amikor a világ elcsúnyult.
Aki fogta a kezem, amikor féltem.
Ki hitt nekem, amikor mindenki más nehéznek nevezett.
Aki emberként tekintett rám, amikor a saját családom akadályként tekintett rám.
Wyattre néztem.
Még mindig fogta a kezem.
És életemben először nem azon tűnődtem, hogy vajon elég vagyok-e.
Tudtam, hogy az vagyok.
A hegek az arcomon mindig ott lennének.
De ezek már nem azt képviselték, amit a családom tett velem.
Ők jelképezték azt, amit túléltem.
Az apám megpróbált megtörni.
Anyám nevetett.
A húgom segített neki.
De egyikük sem értette azt az egy dolgot, amit a nagyapám kezdettől fogva tudott.
Nem pusztíthatsz el valakit, aki végre felismeri az értékét.
Wyatt vállának dőltem, miközben a nap teljesen eltűnt.
Mögöttünk egy hazugságokra épült élet állt.
Előttünk állt egy élet, amit magunknak kellett felépítenünk.
És ezúttal –
senki más nem dönthette el, hogy mit érdemlek.
