Két órával később Santiago felhívott.

– Mariana… Épp most vittem ki Valeriát a repülőtérre.

Azt mondta, hogy anya vitatkozott az alkalmazottakkal, a felettesekkel és a biztonságiakkal. A rendszer töröltként mutatta a foglalást, és több jogosulatlan módosítási kísérletet is tett.

Nem tudtak felszállni a gépre.

Valeria végül a földön sírva esett.

Santiago, aki éppen befejezni készült jogi szakvizsgáját, végignézte az eseményeket, és megértette, milyen családba került.

Elment.

Azon a délutánon lemondta az eljegyzést.

Azt hittem, ez végre rákényszeríti a szüleimet, hogy elfogadják a valóságot.

Két nappal később Alejandróval egy Valle de Bravo közelében lévő faházban találtunk menedéket.

A kártyámat elutasították vacsora közben.

Felhívtam a bankot.

„Ms. Salgado” – magyarázta az igazgató, miután ellenőrizte az adataimat –, „a kártyája nem hibás. Számláit elővigyázatosságból zároltuk egy szokatlan tranzakció miatt.”

– Milyen műtét?

Néhány másodpercnyi csend következett.

– Négyszázötvenezer peso átutalása a megtakarítási számlájáról egy luxus utazási irodába.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

– Nem én intéztem az áthelyezést.

—Egy olyan személy hajtotta végre, aki érvényes meghatalmazással rendelkezik a banki csomagjához kapcsolódó számla felett.

Aztán eszembe jutott valami, amire tizennégy éve nem gondoltam.

Amikor tizennyolc éves lettem és megnyitottam az első számlámat, meghatalmazást adtam apámnak, hogy segítsen a papírmunkában, amíg tanulok.

Soha nem vontam vissza.

Roberto Salgado személyesen lépett be a bankba, és ezt a hatalmat felhasználva kivette a megtakarításaimat.

Felhívtam őt.

– Add vissza a pénzt.

Súlyos.

– Láttad a meglepetést?

–Vettél egy másik utat Valeriának a pénzemből.

– Mauricio… bocsánat, Mariana, ne drámázz ilyen sokat. Mauritiusra utazunk. Business osztályú, tengerparti szálloda. A húgodnak fel kell épülnie azután, amit vele tettél.

– Az a pénz az enyém.

– Mi neveltünk fel. Tizennyolc éven át etettünk. Gondolj bele, ez egy családi adósság törlesztése.

Alejandro a konyhából hallgatózott.

Megnyomtam a telefont.

– Egyetlen lehetőséged van. Lemondod az utat, és visszaadod a négyszázötvenezer pesót.

Apám megint nevetett.

– És ha nem?

– Feljelentést fogok tenni.

Szünet következett.

Aztán a hangja gúnyosra változott.

– Soha nem vádolnád meg a saját apádat. Nincs hozzá bátorságod.

Letette a telefont.

Mozdulatlanul maradtam.

Addig a pillanatig minden megaláztatás, részrehajlás és manipuláció volt.

Most négyszázötvenezer peso hiányzott a számlámról.

Újra felhívtam a bankot.

—Azonnal vissza szeretném vonni a meghatalmazást. Emellett hivatalosan is be szeretném jelenteni a tranzakciót jogosulatlanként, és be szeretném nyújtani az összes szükséges dokumentációt.

Az ügyvezető egy pillanatig hallgatott.

– Biztos benne, hogy el akarja kezdeni az eljárást?

Alejandróra néztem.

Nem döntött helyettem. Csak megfogta a kezem.

Mély lélegzetet vettem.

– Igen. Csináld meg.

Azon az estén én is benyújtottam a vonatkozó panaszt.

És míg apám valószínűleg aludt, meg volt győződve arról, hogy soha nem mernék szembeszállni vele, több intézményt is elneveztek róla.

A családi viszály valami egészen mássá fajult.

3. RÉSZ

Hétfő reggel az utazási iroda befagyasztotta a Mauritiusra tartó csomagot.

A banknak sikerült megszereznie a négyszázötvenezer pesót, mielőtt teljesen felhasználták volna, és megkezdte a visszafizetésük folyamatát.

Amikor Valeria megkapta a hívást az ügynökségtől, Santiago jelen volt, mert még mindig tartott néhány holmit a lakásában.

„A fizetés banki vizsgálat tárgyát képezi” – magyarázta a tanácsadó telefonon. „Amíg a pénzeszközök jogosságát nem állapítottuk meg, nem állíthatunk ki utazási okmányokat.”

Santiago megkérdezte, honnan van a pénz.

Valeria, aki továbbra is meg volt győződve arról, hogy apám zseniális volt, így válaszolt:

–Apám Mariana egyik régi erejét használta. Így tanulja meg, hogy nem bánhat velünk úgy, mint a szeméttel.

Santiago letette az asztalra a könyvet, amit tanulmányozott.

– Az apád majdnem félmillió pesót vett ki a nővéred számlájáról anélkül, hogy megkérdezte volna tőle?

– Technikailag meg tudnám csinálni.

– Technikailag a hozzáférés nem jelenti azt, hogy el lehet sajátítani a pénzt valaki más számára.

Valéria vitatkozni kezdett.

Santiago nem akart többet hallani.

Bepakolta a holmiját táskákba, az ajtó előtt hagyta, és végleg véget vetett a kapcsolatnak.

Órákkal később egy egyszerű üzenetet tett közzé, amelyben elmagyarázta, hogy lemondták az eljegyzését, és hogy elhatárolódik minden, volt barátnője családjával kapcsolatos pénzügyi szabálytalanságtól.

Valeria még aznap délután megérkezett a házamba.

Leparkolt a kert egy részén, és dörömbölni kezdett az ajtón.

–Tűnj el innen, Mariana! Elvetted tőlem Santiagót! Elvetted tőlem az esküvőmet! Elvetted tőlem az utamat!

Nem nyitottam ki.

Amikor elkezdte rugdosni az ajtót, egy szomszéd hívta a rendőrséget.

A tisztek néhány perc múlva megérkeztek.

Aztán elmentem.

„Tönkretetted az életemet!” – kiáltotta rám Valeria.

A lépcsőről figyeltem őt.

–Semmit sem fogadtam el tőled. Egyszerűen csak nem kellett viselnem a döntéseid következményeit.

A rendőrség felszólította, hogy hagyja el az épületet, és figyelmeztette, hogy meghívás nélkül nem térhet vissza.

Először láttam, hogy a nővérem egy olyan korláttal néz szembe, amelyet a szüleink nem tudtak eltörölni helyette.

De a szüleim továbbra is meg voltak győződve arról, hogy megfélemlíthetnek.

Két nappal később Mexikóvárosba utaztak, hogy az Altura Hospitality központjában keressenek engem.

Ahogy később megtudtam, anya megérkezett, és követelte, hogy beszélhessen „Mariana főnökével”.

Amikor a recepciós azt válaszolta, hogy „Salgado igazgató” értekezleten van, anya azt hitte, hogy ez csak egy díszes megszólítás.