A gálán jelen lévő neurológus megismételte ugyanazt a pontot: Nico reakciója nem volt varázslat. Lehetett megőrzött reflexek, specifikus ingerek és egy észrevétlen vagy idővel megváltozott érzékenység kombinációja. De elegendő jel is volt ahhoz, hogy módosítsa a rehabilitációját.

Leo és Alba továbbra is súlyos sérüléseket szenvedtek.

Még mindig szükségük volt ortézisekre.

Hosszú távok megtételéhez továbbra is székeket használtak.

Nem volt garancia arra, hogy önállóan fognak tudni járni.

Az új csapat azonban talált valamit, ami megváltoztatta a család légkörét: elegendő maradék motoros képességet ahhoz, hogy olyan célok felé törekedjenek, amelyeket korábban abbahagytak.

Két év után először a kezelés nem kizárólag a test stabilizálására összpontosított.

Ismét magában foglalta a továbblépés lehetőségét.

Nico eközben nem tűnt el.

A szociális szolgálatok megtalálták az aktáját. Maribel halála után két ideiglenes szálláson is megfordult, és többször is megszökött. Nem azért, mert az utcán akart élni, hanem mert minden egyes lépés azt az érzést keltette benne, hogy minden, amije volt, egyik napról a másikra eltűnhet.

Elena és Álvaro nevelőszülői családdá kérték őket, miközben egy stabilabb nevelőszülői gondozási megoldást fontolgattak.

Az első éjszaka, amikor Nico otthon aludt, nem vette le a ruháit.

A második két zsemlét rejtett el egy párnahuzatban.

Harmadszorra Leo megtudta, és nem szólt semmit.

Csak egy tábla csokoládét hagyott maga mellett.

Reggel Nico érintetlenül találta mindkét vekni kenyeret és a csokoládét is.

– Itt rendelhetsz ételt – magyarázta Elena. – Nem kell félelemből elrejtened.

Niko vállat vont.

-Igen.

De azon az éjszakán semmit sem titkolt.

A Serrano-ház olyan részletekkel kezdett megváltozni, amelyek az alapítvány egyik fényképén sem jelentek meg.

Leo és Alba nevettek a legtöbbet.

Nico a tévé távirányítóján veszekedett.

Elena újra elkezdett vasárnaponként főzni, amit a baleset után abbahagyott, mivel minden családi étkezés az orvosi vizsgálatok körül forgott.

Álvaro pedig megtanult valamit, ami sokkal nehezebb volt számára, mint a csekkek aláírása: bocsánatot kérni anélkül, hogy igazolná tetteit.

Egyik délután behívta Nicót az irodába.

A fiú óvatosan lépett be.

Álvaro felállt, de aztán leült, hogy egy szintben legyen vele.

– Amit a gálán mondtam neked, megalázó volt.

Nico némán nézett rá.

–Úgy bántam veled, mintha valami lehetetlent kellene tenned ahhoz, hogy kiérdemelj egy házat. Kegyetlen voltam.

— Sokan voltak.

-Tudom.

– Nevettek.

Álvaro nagyot nyelt.

-Én is.

Nico nem könnyítette meg a dolgát.

Nem azt mondta, hogy nem számít.

Nem mondta, hogy megbocsátott neki.

Csak annyit kérdezett:

– Ezt mondtad volna, ha cipőt viseltem volna?

A kérdés jobban fájt neki, mint bármilyen szemrehányás.

Álvaro túl sokáig várt a válasszal.

– Valószínűleg nem.

Niko bólintott.

– Szóval nem vicc volt.

Nem volt az.

Ez az a fajta kegyetlenség volt, ami humornak álcázza magát, amikor a kimondó tudja, hogy a másiknak kevesebb hatalma van megvédeni magát.

Azon az éjszakán Álvaro nem aludt jól.

Másnap reggel az alapítványának működése is megváltozott. Véget értek a vacsorák, amelyeken sebezhető emberek szolgáltak hátterül a fényképekhez. És amikor a csapata kampányt akart Nicóból csinálni, Álvaro rövidre zárta a beszélgetést.

– Nem fogunk kiskorúból reklámot csinálni.

Nico meghallotta ezt a kifejezést, és most először látszott elhinni, hogy Álvaro tanul belőle.

A következő hónapok lassan teltek.

Albának 14 másodpercig sikerült megtartania magát a korlátok között; egy héttel később már csak 7 másodpercig bírta, és dühösen sírt. Nico megnevettette azzal, hogy azt mondta, a 3-as jegy matekozásból nem jelenti azt, hogy elfelejtette az összeadást.

Leo erősebb volt, de félősebb is. Amikor megdermedt az első járássegítő-kísérlet során, Nico nem gyakorolt ​​rá nyomást.

– Akkor ma ne tedd.

– És holnap?

– Holnap legyőzöl.

Másnap Leo tett egy fél lépést.

Ez idő alatt Álvaro folytatta Maribel nyomozását.

Felfedezte, hogy évekig asszisztensként dolgozott egy Dos Hermanas-i idősek otthonában, majd később otthon gondozott rászoruló embereket. Nem volt orvos. Nem volt titkos technikája. Amit viszont megtapasztalt, az az volt, hogy olyan testeket figyelt meg, amelyekre mások sietve pillantottak.

Egy volt kolléga felidézte, hogy Maribel késő este, porosan érkezett meg, azt mondva, hogy két gyereknek segített, és hogy egy úton megfigyelt tény később nem jelent meg egyértelműen az újságokban.

Ennek volt értelme.

Nem volt összeesküvés, nem volt elveszett gyógymód. Volt valami emberibb és nyugtalanítóbb: kapkodás, töredékes információk és egy szétesett család, amely felhagyott bizonyos kérdések feltevésével.

Elena sírt a legtöbbet, amikor megértették.

Két évig cipeltem magammal a bűntudatot, hogy nem ragaszkodtam hozzá.

Álvaro az öltöző padlóján ülve találta, ujjai között a holdkarkötővel.

– Többet kellett volna beszélnem.

Leült mellé.

– És jobban kellett volna figyelnem.

A baleset óta most először nem vitatkoztak azon, hogy ki hibázott.

Megengedték maguknak, hogy beismerjék, mindketten a tőlük telhető legjobban túlélték.

De várt rá egy másik igazság is.

Nico visszatartott egy utolsó levelet Maribeltől.

Nem akartam átadni.

Amikor Álvaro megkérdezte tőle, hogy miért, a fiú becsukta a hátizsákját.

– Mert ez nekem való.

Álvaro bólintott.

– Akkor a tiéd.

Négy hónap telt el, mire Nico úgy döntött, hogy elolvassa.

Egy esős estén tette a konyhában, miközben Elena forró tejet készített, az ikrek pedig egy filmről vitatkoztak.