„Elenának” szólította Renatát.
A tévére meredtem, ami ki volt kapcsolva.
Miközben gúnyolódtak velem, nyitva hagyták a dokumentumokat, szem előtt tartották a jelszavakat, és teljes beszélgetéseket hallgattam végig a fülem előtt.
Az elmém soha nem volt még ennyire éber.
Másnap úgy tettem, mintha elestem volna a fürdőszobában. Renata, bosszúsan, elvitt egy közeli klinikára. Amikor kiment, hogy elvigye az autót, kölcsönkértem egy telefont egy nővértől.
Tárcsáztam Lucia számát.
-Apu?
Elcsuklott a hangja.
– Figyelj rám anélkül, hogy közbeszólnál. Mauricio hazudott neked. Tökéletesen tisztában vagyok vele. Kiürítette a számláimat, és pénteken börtönbe akar küldeni.
Csend lett.
Akkor a lányom azt mondta:
– Mondd el, mire van szükséged.
Ugyanazon a héten küldött nekem egy telefont, Elena pulóverei között elrejtve.
Rajta keresztül vettem fel a kapcsolatot egy ügyvéddel, akiben Lucia megbízott, Adriana Ortega ügyvédnővel.
„Bizonyítékra van szükségünk” – mondta nekem. „Ha pusztán a te szavaid alapján teszünk panaszt, Mauricio előadja ezt a feltételezett diagnózist, és azt mondja, hogy össze vagy zavarodva.”
A lehetőség csütörtökön jött el.
Mauricio és Renata egy gálán vettek részt. Amikor a lift ajtaja bezárult, beléptem az irodájukba egy kis vészkulccsal, amit napokkal korábban sikerült előkészítenem.
Egy biztonságos irattartó szekrényben mindent megtaláltam.
Átutalások.
Számlakivonatok.
Egy hamisított aláírással ellátott meghatalmazás, amely az enyémet utánozta.
A hamis orvosi dokumentáció.
Egy cég dokumentumai, amelyeket a pénz egy részének elrejtésére hoztak létre.
És két repülőjegy szombat reggelre.
Lefényképeztem minden egyes oldalt, és elküldtem Adrianának.
Másodpercekkel később megjelent a válasza:
„Már megvan, amire szükségünk van. Tűnj el onnan, és ne változtass a viselkedéseden.”
Péntek reggel, miközben Mauricio a születésnapján viselendő óráját választotta, Adriana bemutatta a bizonyítékokat a hatóságoknak, és sürgős intézkedéseket kért a pénz eltűnésének megakadályozására.
A megrendelést röviddel a foglalásunk előtt teljesítették.
Ezért nem működött egyik kártya sem.
Ezért blokkolták Renata hozzáférését.
És ezért, amikor Mauricio felém sétált az étteremben, már emberek várakoztak az épület előtt.
Még mindig azt hitte, hogy megfélemlíthet.
Még mindig nem tudtam, ki lépett be az előbb a bejárati ajtón.
És amikor meglátta az első embert az asztalunk felé sétálni, az arca teljesen megváltozott.
3. RÉSZ
– Apa, azonnal javítsd ki ezt! – mondta Mauricio összeszorított foggal.
Szemtől szemben álltunk a bárpultnál. Mögötte a születésnapi ünnepsége romokban hevert. Az üzlettársak, akik öt perccel korábban még a projektjeikre koccintottak, diszkréten szedték össze a telefonjaikat és a dzsekijüket.
– Mit kell megjavítani, fiam?
– A számláim. A kártyáim. Amit csináltál.
– Nem csináltam semmit a fiókjaiddal.
– Ne játssz velem!
Többen megfordultak.
Renata mögötte érkezett.
– Walter, kérlek. Biztosan megnyomtál valamit, amit nem kellett volna. Mondd meg a banknak, hogy hiba volt.
Megfigyelte.
Három hónapig az a nő azt parancsolta nekem, hogy úgy tisztítsam a házában a márványt, hogy közben felemelem a lábát, hogy alatta is kitörölhessem.
Most úgy beszélt hozzám, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy én is ember vagyok.
– Nem volt semmi tévedés, Renata.
Mauricio tenyerével a bárpultra ütött.
– Az a pénz a családé!
-Pontosan.
– Akkor oldd fel.
-Nem lehet.
-Mert?
Mielőtt válaszolhattam volna, megláttam Luciát belépni az étterembe.
A lányom.
Elena temetése óta nem láttam.
Egy pillanatra minden zaj eltűnt.
Lucia mozdulatlanul állt, és a bejáratból bámult rám. Könnyek szöktek a szemébe, és gyorsan felém indult.
Mauricio elsápadt.
– Mit csinálsz itt?
Lucía rá sem nézett.
Megölelt.
Olyan erős ölelés volt, hogy éreztem benne az ellopott heteket, a soha meg nem érkező hívásokat, a közénk helyezett hazugságokat.
– Bocsáss meg, apa – suttogta.
– Nincs mit megbocsátanod nekem.
Mauricio visszavonult.
– Lucía, nem érted, mi történik. Apa beteg. Tudod ezt.
Elszakadt tőlem.
– Soha többé ne mondd ezt.
– Beszéltem az orvossal.
– Mi is.
Adriana Ortega ügyvéd lépett be mögötte, két ügynökkel és egy mappát cipelő tisztviselővel.
Mauricio egy pillanatra elállt a lélegzete.
-Ez mit jelent?
Adriana közeledett.
– Ez azt jelenti, hogy a hatóságok állítólagosan csalárd vagyonátruházásokkal, okirat-hamisítással és egy súlyos szabálytalanságokat mutató orvosi értékeléssel kapcsolatos dokumentációt kaptak.
Renata a szájához kapta a kezét.
Mauricio megpróbált nevetni.
–Ez nevetséges. Az apám felhatalmazott arra, hogy kezeljem a vagyonát.
– Néhány engedély jogos – felelte Adriana. – Másokat felül kell vizsgálni.
Több másolatot is készített.
Azonnal felismertem a hamisított aláírást.
Mauricio is.
Az arckifejezése elárulta.
Az egyik társa felállt.
-Hamisítás?
– Nem – mondta gyorsan Mauricio. – Ez családi ügy. Apám egészségi állapota hónapok óta romlik. Kérdezz meg bárkit.
Adriana kinyitott egy másik mappát.
– Pontosan ezért kérték az orvosi dokumentum felülvizsgálatát, amelyet holnap terveztek felhasználni.
Renáta sírni kezdett.
Nem sírt úgy, mint Elena temetésén.
Őszinték voltak azok a könnyek, mert ezúttal a sajátját veszítette el.
– Mauricio – suttogta –, azt mondtad, minden le van fedve.
Úgy tűnt, az egész étterem hallotta őt.
Mauricio felé fordult.
-Csendben maradj!
Túl késő.
A tisztek arra kérték, hogy maradjon nyugodt.
Felemelte a kezeit.
–Tökéletes. Tökéletes. Beszéljünk úgy, mint a felnőttek. Az apám megkért, hogy kezeljem a pénzét, mert teljesen összetört anyám halála után. Én hoztam meg a pénzügyi döntéseket. Ez nem bűncselekmény.
