Három háztömbnyit vezettem.

Aztán hirtelen befordultam egy fényesen kivilágított bevásárlóközpontba.

Noé körülnézett.

„Hová megyünk?”

Egy piros-fehér tábla alatt parkoltam le.

„GameStop.”

Könnyektől csíkos arca zavartan eltorzult.

„Mi? GameStop? Miért?”

Kioldottam a csatot, és szembenéztem vele.

„Mert, édes fiam, egy kivételesen rossz, rendkívül reaktív pénzügyi döntést fogok hozni.”

2. fejezet: Kiskereskedelmi terápia és jogos felháborodás
Az automata ajtók kinyíltak, amikor új műanyag és egy videojáték-előzetes szaga csapta meg a boltot.

Megálltam bent, és Noah-ra néztem.

„Rendben, figyelj rám jól. Íme a mai esti működési szabály. Ha fizikailag rámutatsz egy tárgyra ebben a boltban, és őszintén meg akarod birtokolni, akkor megvesszük.”

Rám meredt.

“Bármi?”

„Bármi, amit a törvényben meghatározott készleten belül árulnak e négy fal között.”

Végre feltűnt egy csibészség jele.

„Szóval… nem mutathatok egy autóra?”

„Hacsak a GameStop nem változtatta meg gyökeresen a vállalati üzleti modelljét múlt kedd óta, nincsenek járművek. Maradjunk az elektronikánál.”

– Anya, komolyan beszélek. – Mérgesen méregetett. – Teljesen megőrültél?

“Dühös.”

„Rám?”

“Soha.”

Leguggoltam az ő szintjére.

„És ezt a részt hallanod kell, Noah. Nem azért kezdünk ebbe a rohamba, mert a drága műanyag beszerzése különleges emberré tesz. Nem tesz. Az anyagi javak nem tudnak értéket termelni.”

Bólintott.

“Rendben.”

„Ezt a manővert azért hajtom végre, mert egy felnőtt karácsonyi ajándékokat próbált fegyverré alakítani, hogy mikroszkopikusnak érezd magad. És ma este azt akarom, hogy pontosan érezd, mi történik, amikor a fegyvert teljesen hatástalanítják.”

Aztán beléptünk a folyosókra.

Azt vártam, hogy mindent elkap, ami a szeme elé kerül.

Nem tette.

Noah módszeres volt. Nyolc percet töltött két kontroller összehasonlításával, mivel az egyiknek valamivel jobb volt a fogásminősége.

Felvett egy drága gamer headsetet, megnézte az árát, és elkezdte visszatenni a fogasra.

Elvettem tőle, és bedobtam a kosárba.

– Anya – tiltakozott. – Visszafelé mutattam a polcra.

„A mutatóujjad fizikailag hozzáért a kartonhoz. A parkolóban lefektetett szabályok szerint ez mutogatásnak minősül.”

„A mutatás szó szerint nem így működik.”

„Ma este, Pamela Swan független köztársaságában igen.”

Nevetett.

Megérte a számlát, amiről tudtam, hogy jönni fog.

Végül a következő generációs konzolcsomagot választotta, amiről augusztus óta beszélt. Három új játékot, egy textúrázott kontrollert, prémium headsetet, töltődokkolót, két elit Pokémon kártyadobozt, egy retró kézikonzol emulátort és egy nevetséges neon színű gamer padlóra szerelhető játékgépet tettünk hozzá, amiről sejtettem, hogy húsvétra beporosodik.

A pénztár közelében Noah felvett egy plüss figurát.

„Anya, ez aranyos, de egy plüssállat huszonhét dollárba kerül.”

Hozzáadtam a kupachoz.

„Sikeresen túléltem egy kereskedelmi rádióadó vezetését egy elnökválasztási évben, Noah. A központi idegrendszerem elnyel egy huszonhét dolláros plüssállatot.”

A végső összeg így alakult:

2374,06 dollár.

A fiatal alkalmazott rám meredt. Noah is.

„Még mindig… rendben van ez nekünk?” – kérdezte az alkalmazott.

– Nem – feleltem. – De akkor is engedélyezd a tranzakciót.

Noah annyira nevetett, hogy a vitrinbe kellett kapaszkodnia.

Saját hitelkártyámmal fizettem.

Hat nagy táskát és egy vaskos dobozt cipeltünk a Subaruhoz. A húszperces hazafelé vezető úton Noah elaludt az ablaknak dőlve, a plüssállatot szorongatva.

Egy piros lámpánál rezegni kezdett a telefonom.

Újra.

Aztán ismételten.

A Hartwell családi csoportbeszélgetése kirobbanófélben volt.

Addig nem foglalkoztam vele, amíg haza nem értünk.

Miután mindent felcipeltünk az emeletre – kivéve a játékra alkalmas hintaszéket, amit a folyosón hagytunk –, Noah elment fogat mosni.

Megálltam a konyhaszigetnél, és végre megnéztem a telefonomat.

Harmincegy olvasatlan értesítés.

Jason: Hova a fenébe mentél?

Anya: Pamela, esküdj meg nekem, hogy nem vezetsz gépjárművet dühösen.

Brooke: Ez teljesen aránytalanul elmérgesedett. Túlreagálod.

Jason újra: Vedd fel a telefont. Hívj fel most azonnal.

Az utolsó üzenet Elise-től jött:

Annyira hihetetlenül sajnálom.

Az másképp fájt.

Elise nem volt rosszindulatú. De utólag könnyebb volt bocsánatot kérni, mint megvédeni egy gyereket, miközben a támadás zajlott.

Lefényképeztem a GameStop nyugtát, megbizonyosodva róla, hogy látszik a végösszeg, és feltöltöttem a csoportos csevegésbe.

Noah mindent megszerzett, amire ma este az ujjával mutatott. Boldog karácsonyt.

Aztán lefelé fordítottam a telefonomat.

Másodperceken belül rezegni kezdett.

Jason.

Hanyatlás.

Brooke.

Hanyatlás.

Anya.

Hanyatlás.

Jason megint.

21:42-kor aktiváltam a Ne zavarj módot.

10:15-kor Noah lejött a földszintre dinoszauruszos pizsamában.

„Miért villog a telefonod folyton, mint egy stroboszkóp a pulton?”

„Úgy tűnik, az újonnan beszerzett gamer headseted súlyosan megingatta több felnőtt érzelmi egyensúlyát ebben a városban.”

Közelebb jött.

„Valami bajban vagyok?”

„Egyáltalán nem.”

„Az vagy?”

„Ez egy egyértelmű lehetőség.”

Velem szemben ült.

„Apa küldött neked üzenetet?”

Öt évvel korábban váltunk el a volt férjemmel, Aaronnal. Rendkívül unalmas válás volt. Két kimerült szakemberré váltunk, akiknek ellentétes az időbeosztásuk, és végül rájöttünk, hogy jobban működünk együtt szülőként.

Aaron húsz percnyire lakott, két évvel korábban újranősült egy Kim nevű csodálatos nővel, és odaadó apa maradt.

Amíg Noah vásárolt, üzenetet küldtem neki a Bellini’s-ről.

– Igen – mondtam Noah-nak. – Apád azt mondja, nagyon szeret téged.

„Volt valami megjegyzése Brooke nénivel kapcsolatban?”

„Számos olyan melléknevet használt, amelyeket az FCC szigorúan tilt a televíziós műsorszórásban.”

– Szép szavak voltak?

„Kiváló szókincsről tettek tanúbizonyságot, de a karácsonyi szellem alkalmazásáról meglehetősen gyengén.”

Mosolygott.

Aztán komoly lett az arckifejezése.

„Anya?”

“Igen.”