A kamerák tovább pörögtek. Több újságíró is felkelt az asztalától, hogy közelebb férkőzhessen. A hivatalos közvetítést már megszakították, de több száz mobiltelefon tartotta életben minden másodpercet.

Claudia megpróbált lemászni a színpadról az oldalra. Mentora, Mercedes Cobo, a stúdió kreatív igazgatója követte. Lucía meglátta őket.

—Mercedes.

A nő megállt.

– Ez nem az a hely.

– Az a hely volt az a megbeszélés, ahol megnyitva láttad a vázlataimat Claudia számítógépén. Vagy az iroda, ahol jóváhagytad a nevem megváltoztatását az övére.

Mercedes nagyot nyelt.

– Parancsokat követtem.

– A parancsok követeléséhez nem kellett úgy tenned, mintha nem tudnád, ki végezte a munkát.

Álvaro azonnal közbelépett.

– Ennyi. Senki sem fog többé megszólalni ügyvédek nélkül.

Lúcia ránézett.

– Végre mondasz valami értelmeset is.

Visszanézés nélkül elhagyta a palotát.

Odakint Madrid nedves volt a rövid záportól. Az autók fényszórói visszaverődtek a Carrera de San Jerónimo aszfaltjáról. Lucía fellélegzett, és furcsa keverékét érezte az ürességnek és a megkönnyebbülésnek.

Irene Mena, egy fiatal tervező, aki hónapokig ő volt az egyetlen, aki képes volt kávét hagyni neki anélkül, hogy úgy bánna vele, mint a házvezetőnővel, utánaszaladt.

–Lucía, sajnálom. Sokan gyanakodtunk dolgokra. Senki sem mert megszólalni.

– Legalább a szemembe néztél.

Irén sírni kezdett.

— Mit fogsz most csinálni?

Lucia szemmel tartotta a várost.

Évekig minden válasz Álvaróval, a tanulmánnyal vagy a márkához illő dologgal kezdődött volna.

Ezúttal nem.

– Hogy visszaszerezzem a nevemet.

Azon az estén nem tért vissza a vele közös tetőtéri lakásba. Két héttel korábban kibérelt egy kis lakást Chamberíben, és dokumentumokat, ruhákat és néhány doboz mintát vitt oda anélkül, hogy Álvaro észrevette volna.

Amikor megérkezett, kinyitotta a laptopját.

Több mint 300 üzenet volt benne.

Újságírók, korábbi kollégák, galériák, ügyvédek, designiskolák és olyan márkák, amelyek korábban soha nem reagáltak rá.

Közöttük feltűnt egy Mateo Salvatierrától származó is.

„A bizottság 3 nap múlva rendkívüli meghallgatást tart. Hozza el az eredeti dokumentumokat. Ez csak a kezdet.”

Lucia csak két szóra válaszolt.

„Ott leszek.”

Másnap reggel az Estudio Valdést kamerák vették körül.

Klaudia nem jelent meg.

Mercedes délelőtt benyújtotta a lemondását.

Álvaro összegyűjtötte a partnereket és tanácsadókat a tárgyalóteremben. Évekig egyetlen pillantással uralta a beszélgetéseket. Azon a reggelen senki sem tűnt hajlandónak engedelmeskedni anélkül, hogy kérdéseket nem tenne fel.

A probléma megszűnt csupán „mélység” lenni, amikor több volt alkalmazott úgy döntött, hogy megszólal.

Egy illusztrátor elmesélte, hogy egy szállodalánc kampányát végül egy olyan igazgató írta alá, aki alig két megbeszélésen vett részt.

Egy gyakornok olyan e-maileket mutatott be, ahol rajzait egy kereskedelmi gyűjteményben használták fel forrásmegjelölés nélkül.

Egy korábbi produkciós vezető elmagyarázta, hogy a stúdió jutalmazta az Álvarohoz való közelséget, és háttérbe szorította azokat, akik csendben dolgoztak.

Estudio Valdés kifogástalan imázsa belülről kezdett repedezni.

Claudia eközben kiadott egy nyilatkozatot, amelyben azt állította, hogy „aktívan” részt vett az „Abismo” fejlesztésében, és hogy „belső félreértések voltak a szerzőséggel kapcsolatban”.

Kevesebb mint 1 órán át tartott.

Mateo engedélyezte a díjat, hogy hivatalos nyilatkozatot tegyenek közzé: a Lucía által benyújtott dokumentáció a projekt Claudia felvétele előtti dátumú verzióit tartalmazta.

Aztán valami rosszabb történt vele.

Egy e-mail, amit Claudia küldött Mercedesnek.

„Nem értem, mit jelent az áramlat metaforája. Ha a bírák kérdezik, mondd meg, mit mondjak, hogy a sajátomnak hangozzon.”

A kifejezés vírusként terjedt.

Álvaro aznap 17-szer hívta Luciát.

Nem válaszolt.

A 18-i üzenet volt.

„Beszélnünk kell a meghallgatás előtt. Elintézhetem.”

Lucía elolvasta és 24 órára letiltotta a számot.

Nem akart úgy megérkezni a közönség soraiba, hogy közben még egy beszélgetést magával ránt, ahol megpróbálja a sérelmet tárgyalássá alakítani.

A harmadik napon egy saját maga tervezett elefántcsont színű öltönyben lépett be a Horizon Alapítvány központjába. A gallér belsejébe ugyanaz a három bemetszés és az ezüstös ív volt hímezve.

Álvaro már ott volt.

Claudia is ott volt, két ügyvéd kíséretében.

A felülvizsgálat majdnem 5 órán át tartott.

A bizottság vázlatokat, biztonsági mentéseket, számlákat, üzeneteket, kézművesekkel kötött szerződéseket, a folyamatról készült fényképeket és hitelesített dátummal ellátott aktákban vizsgált meg. Egy talaverai keramikusmester videohíváson keresztül vallotta, hogy hónapokig közvetlenül Lucíával dolgozott, és a gála előtti hétig soha nem beszélt Claudiával.

Mercedes, ügyvédje tanácsára, végül beismerte, hogy tudja, ki a valódi szerző.

A bizottság elnöke becsukta a dossziét és megszólalt.

– A Horizonte Alapítvány Lucía Ferrert ismeri el az „Abismo” egyedüli szerzőjeként. Claudia Rivasnak való tulajdonítását érvénytelenítik. A díjat jogos alkotójára utalják át. Továbbá az alapítvány felfüggeszti az Estudio Valdéssel folytatott minden intézményi együttműködést, amíg a bejelentett tulajdonítási gyakorlatokat felül nem vizsgálják.

Klaudia lehajtotta a fejét.

Lucia nem mosolygott.

Annyiszor képzelte már el ezt a pillanatot, hogy eufóriára számított. Ehelyett valami sokkal nyugodtabbat érzett: azt az érzést, hogy újra lélegzik, miután túl sokáig élt víz alatt.

Az elnök átadta neki a trófeát.

– Ferrer asszony, ez az öné.

Lúcia támogatta őt.

A fém pontosan ugyanannyit nyomott, mint a gála estéjén.

Kivéve, hogy már nem tűnt megaláztatásnak.

Amikor távozott, Álvaro egy ablaknál várta.

Laza volt a nyakkendője, és fáradtnak látszott.

Gratulálok.

-Köszönöm.

-Mindig tudtam, hogy ügyes vagy.