„Továbbra is kínálunk létrákat anélkül, hogy ránéznénk a falakra, amelyek egyeseket körülvesznek.”

„Miért nem helyezted soha üzembe?” – kérdezte Álvaro.

Marta a tekintetét fogva tartotta.

– Mert Izabella megbetegedett.

– Ez magyarázza a késést, nem a két évnyi hallgatást.

Martának néhány másodpercre volt szüksége a válaszhoz.

– Féltem, hogy mit fogsz ezzel kezdeni.

Álvaro mozdulatlan maradt.

– Fél tőlem?

–Nem mintha bármi rosszat tettél volna. Nem mintha a projektet egy újabb módddá alakítottad volna arra, hogy ne búcsúzz el Isabeltől.

A kifejezés erősen megérintette.

Marta elmagyarázta, hogy a veszteség után Álvaro csak akkor vett részt az alapítványi üléseken, ha költségvetésekről, befektetésekről vagy statisztikákról volt szó. Minden programot a sikerességi arányokra, a költségekre és az eredményekre redukált.

– Isabel tudta, hogyan reagálsz, amikor félsz – folytatta Marta –. Szerveztél. Terveztél. Megpróbáltál mindent helyrehozni.

Álvaro lesütötte a tekintetét.

Pontosan ezt tette Clarával is.

Isabel utasításokat is hagyott azon a dobozon.

„Álvaro össze fogja keverni a projektjeim befejezését azzal, hogy életben tartson. Ne hagyd.”

Most először csillapodott a haragja Marta iránt.

– Még így sem kellett volna azt mondanod Luciának, hogy maradjon távol a családomtól.

-Tudom.

– Miért tetted?

– Mert Clara épp akkor tért vissza rendszeresen az iskolába. Te magad mondtad, hogy Isabel bármilyen váratlan emléke napokra letaglózhatta. Azt hittem, védem őt.

Marta a levélre mutatott.

– Attól féltem, hogy a múlt az anyja kézírásával jelenik meg az ajtód előtt.

Álvaro hallgatott.

Volt valami kegyetlenül érthető ebben a döntésben.

De valami alapvetően rossz is.

Lucia mellett döntöttek.

Klára által.

Neki.

Mindenki megpróbál másokat megvédeni anélkül, hogy megkérdezné, mire van valójában szükségük.

Álvaro hazavitte a projektet.

Clara aznap este dokumentumok között találta meg.

– Már most problémát csinálsz belőle.

-Valószínűleg.

-Mit csinálsz?

Álvaro elmagyarázta neki, hogy az édesanyja egy programot akart létrehozni intelligens fiatalok számára, akiknek az élete túl bonyolult egy átlagos ösztöndíjhoz.

Klára azonnal válaszolt:

– Mint Lucia.

-Pontosan.

– Meg fogod csinálni?

Hónapokkal korábban Álvaro még a kérdés befejezése előtt igennel válaszolt volna.

Felvett volna alkalmazottakat, jóváhagyott volna egy költségvetést és célokat tűzött volna ki.

Ezúttal becsukta a mappát.

– Először is megkérdezem Luciát.

Klára néhány másodpercig nézte.

– Ez sokkal okosabb.

– Nem kell ennyire meglepettnek tűnnöd.

A következő szombaton Lucía visszatért a Serrano családhoz.

Elena, a nő, aki több mint 10 éve dolgozott a családdal, tortillát, krokettet és túl sok ételt készített, mert úgy érezte, hogy bármilyen problémával könnyebb szembenézni evés után.

Álvaro letette Isabel projektjét.

Lucia minden oldalt elolvasott.

„Min változtatnál?” – kérdezte.

Engem kérdezel?

—Tapasztaltad a problémát, amelyet ez a program megpróbál megoldani.

Lucía rámutatott arra a követelményre, hogy egy bizonyos tanulmányi átlagot kell fenntartani.

– Mi történik, ha egy diáknak heti 30 órát kell dolgoznia, mert a vele élő személy elveszíti az állását? Vagy ha az édesanyja kórházba kerül közvetlenül a vizsgák előtt?

Álvaro felvett egy tollat.

-Gyerünk.

Majdnem 2 órán át módosították a projektet.

A szállítási segítségnyújtás közvetlen lenne.

A diákok családi vészhelyzet esetén ideiglenesen felfüggeszthetik a programot.

A jegyek romlása nem vonna maga után automatikus kizárást.

Minden fiatalnak lenne egy mentora, akinek az lenne a feladata, hogy kiderítse, félbehagyják-e tanulmányaikat, vagy egyszerűen csak krízishelyzetben vannak.

Clara megjelent néhány filctollal, és egy hatalmas ajtót rajzolt, amelyen egy apró alak lépett be.

– Ez a logó.

„Ez a személy túl kicsi” – jegyezte meg Álvaro.

– Mert a fontos ajtók hatalmasnak tűnnek, mielőtt átlépnénk rajtuk.

Lucia felnevetett.

Álvaro Clarára nézett.

A lánya is nevetett.

És megértett valamit, amit Elena mondott neki egy vacsora közben néhány nappal korábban.

Lucía nem tette boldoggá Clarát.

Elég teret adott neki ahhoz, hogy biztonságban és boldogan érezze magát.

Megkezdődött a Nyílt Kapu Program előkészületei.

Álvaro azonban nem volt hajlandó személyesen finanszírozni Lucía programon kívüli tanulmányait.

El akartam kerülni, hogy kivételt tegyek vele, aki a nagylelkűségétől függ.

Az alapítvány csak azután segített neki, hogy megkérdezték tőle, mit fogad el és mit nem.

Marta megszervezte az egyetemi tanácsadást.

Elena megtanította neki, hogyan kell omlettet sütni anélkül, hogy az szénné égne.

Clara továbbra is ingyenes matekórákat követelt.

Álvaro pedig már vacsora előtt hazafelé kezdett érni.

Néhány hétig úgy tűnt, hogy minden javulni kezd.

Amíg Lucia el nem tűnt.

8 napig nem ment el a Serrano házához.

Nem válaszolt Clara üzeneteire.

Álvaróban visszatért a régi késztetés, hogy mindenkit felhívjon és megtudja, hol van.

Ehelyett egyetlen üzenetet küldött:

„Hiányzol nekünk. Nem lesznek kérdések, ha nem akarsz válaszolni rájuk.”

Lúcia nem válaszolt.

Két nappal később felhívott Marta.

Lucía több egyetemtől is kapott ajánlatot. Az egyik a Madridi Autonóm Egyetem volt, a másik pedig egy tekintélyes magánegyetem, ahol részösztöndíjjal matematikát tanulhatott.

A Nyitott Ajtó Program fedezhetné a különbözetet.

Nem ez volt a probléma.

Az anyja állapota javulóban volt.

Remélte, hogy elhagyhatja az ideiglenes szállást, és Zaragozába költözhet, ahol munkát talált.

Lucía úgy érezte, hogy az egyetemre menni annyit tesz, mint elhagyni őt.

Álvaro személyesen hajtott el az ifjúsági központba, ahol a fiatal nő lakott.

Nem ment be.