Újra megnéztem a tizenegy hívást.
– Aztán felhívta őt aznap este.
-Igen.
-Szóval így?
A nyomozó lassan lélegzett.
A régi telefonjáról visszaszerzett üzenetek szerint Alejandro azt mondta neki, hogy van egy megoldása. Megkérte, hogy hozza el a dokumentumokat. Laura többször is visszautasította, de Alejandro ragaszkodott hozzá.
Tizenegyszer.
Végül beleegyezett, hogy megnézze.
Laura elvitte az autót.
Soha nem érkezett meg.
Órák óta esett az eső, és a szakadék közelében lévő kanyarban veszélyesen csúszós volt az út. Elvesztette uralmát az autó felett.
„Alejandro okozta a balesetet?” – kérdeztem.
Marianna megrázta a fejét.
„Nincs erre bizonyítékunk. Minden arra utal, hogy közlekedési baleset történt. De azt tudjuk, hogy tisztában volt az útviszonyokkal, és addig kitartott, amíg rá nem vette Laurát, hogy távozzon aznap este.”
A szomorúság és a megkönnyebbülés lehetetlen keverékét éreztem.
A fiam nem tolta félre a húga autóját.
De ő elvitte őt arra az útra.
Aztán valami még kegyetlenebbet tett.
Magára vállalta a saját hibáját, és rám hárította.
„Másnap reggel eljött hozzám” – mondtam. „Azt mondta, hogy Laura keresett engem.”
Mariana bólintott.
– Valószínűleg el akarta hárítani a kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy miért vezetett aznap este.
A kezeimet bámultam.
Tizennyolc hónapig hordtam egy követ, ami soha nem volt az enyém.
És míg én csendben szenvedtem, Alejandro továbbra is látogatott.
Az én asztalomnál evett.
Megölelte Sofiát.
Karácsonykor ajándékokat hozott.
És apránként elkezdte összeállítani a dossziét, hogy elvegye tőlem annak a nőnek a lányát, akinek a halálát felhasználta a saját védelmére.
Az ügyvédem, Patricia Mendoza, még aznap délután megérkezett.
A gyilkossági kísérlet előtt már aláírtam azokat a dokumentumokat, amelyek módosították Sofia vagyonkezelői vagyonának kezelését.
Miután felfedeztem a hamisított feljegyzéseket, Patricia azt javasolta, hogy minden erőforrást helyezzek független intézményi kezelés alá.
A művelet gyakorlatilag befejeződött.
Alejandro egy napon gyámságot kaphat, bíróval köthet házasságot, vagy felfogadhatja az ország legjobb ügyvédjét.
Nem számított.
Nem férhetne hozzá szabadon a pénzhez.
Sofia szükségleteit közvetlenül az intézmény fizeti majd, Laura utasításai szerint.
„A lányod gondolta ezt” – mondta Patricia. „Az eredeti dokumentumban van egy külön záradék, amely kizárja Alejandrót minden adminisztratív funkcióból.”
Borzongást éreztem.
Laura tudta.
Talán nem is tudta, meddig bírja a testvére.
De eleget tudtam.
Csak egyszer látogattam meg Alejandrót a meghallgatás előtt.
Amikor megjelent a látogatói részleg üvege mögött, tíz évvel idősebbnek látszott.
Felvette a telefont.
– Apa, hallgatnod kell rám.
Nem válaszoltam.
– Verónica szinte mindent megtervezett. Ő volt az, aki elkezdte a jegyzeteket, a fotókat, az egészet a munkással…
Elővettem a mappámból a dokumentum másolatát, amelyen Laura hamisított aláírása volt.
Az üveghez szorítottam.
Alejandro elhallgatott.
– A húgod találta ezt, mielőtt meghalt.
Az arca megváltozott.
-Apu…
– Tizenegyszer hívtad őt azon az estén.
Lesütötte a tekintetét.
– Csak helyre akartam hozni a dolgokat.
– Tizenegyszer.
– Nem tudtam, hogy balesetet fogok szenvedni.
-Tudom.
Most először emelte fel a tekintetét.
Talán abban reménykedett, hogy megbocsátást nyer.
Nem találta meg.
– Nem azt mondom, hogy te okoztad a balesetet – folytattam. – Azt mondom, hogy a baleset után eljöttél hozzám, a szemembe néztél, és azt mondtad, hogy Laura miattam ment el.
Alejandro összeszorította az ajkait.
– Féltem.
– És másfél évig azt hittem, hogy én küldtem a lányomat meghalni.
Remegni kezdett a keze.
-Apu…
– Míg én ezzel foglalkoztam, te dokumentumokat készítettél elő, amelyekben azt állítottad, hogy kezdem elveszíteni az emlékezetemet.
Nem válaszolt.
– Megpróbáltad elvenni tőlem Sofiát.
Csend.
– És amikor rájöttél, hogy ez túl sokáig tarthat, bejöttél a házamba, hogy üvegekkel teletöltsd az ebédlőt, összekeverd a gyógyszereimet, és megmérgezz minket alvás közben.
– Nem akartam, hogy Sofia meghaljon.
Ez a mondat teljesen lerombolta mindazt, ami még közöttünk maradt.
– De elfogadtál egy tervet, amelyben meghalhattam.
Alejandro a homlokát az üvegnek támasztotta.
Arra gondoltam, amikor kilencéves voltam, és vasárnaponként elvittem a Metropolitan Parkba.
Az első iskolai egyenruhájára gondoltam.
Azon az estén, amikor megtanult vezetni.
Laura születésének napján ragaszkodott hozzá, hogy cipelje, pedig alig bírta tartani.
Nem láttam szörnyet.
Láttam a fiamat.
És talán ez volt a legfájdalmasabb része.
Azok az emberek, akik szörnyű dolgokra képesek, nem mindig jelennek meg az életünkben egy jellel a homlokukon.
Néha a saját házunkban nőttek fel.
– Laura nagyon szeretett téged – mondtam neki –. Annyira, hogy rájött, mit tettél, és mégis megpróbált lehetőséget adni a helyrehozatalra, mielőtt feljelentett volna.
Sírni kezdett.
– De én jobban ismertelek, mint én magam.
Megmutattam neki újra a dokumentumot.
– Ezért zárt ki téged a lánya bizalmából.
Alejandro felemelte a kezét, és az üveghez szorította.
A telefont a helyén hagytam.
Felálltam.
És elmentem.
Don Clemente kint várt rám.
„Minden rendben?” – kérdezte.
A mögöttem lévő épületre néztem.
-Nem.
Aztán kinyitottam a kocsi ajtaját.
– De most már vége.
Clemente megértette, hogy ez nem teljesen igaz.
Vannak dolgok, amik jogilag sokkal előbb véget érnek, mint benned.
Egész úton odafelé egy szót sem szólt.
Megköszöntem neki.
A tárgyalásra novemberben került sor.
Az ügyész sorban bemutatta az egyes darabokat.
Éjszakai hívások.
A szedán a házamat figyeli.
