– Don Esteban kutyája volt. Amióta meghalt, folyton visszaszalad a kunyhóba. Azt hittük, a gazdájára vár.
Valeria megsimogatta Canelo hátát.
– Talán másvalakire számítottam.
Don Mateo elvitte egy kis boltba. Doña Rosa, a tulajdonos, felismerte Alma arcát Valeriában, megölelte, mielőtt megkérdezte a nevét. Kávét, pulque kenyeret és egy tányér forró babot kínált neki. Aztán elmesélte, hogy Esteban minden hónapban lejön, és megkérdezi, érkezett-e levél az unokájától.
– Édesanyád egy szörnyű vita után elment – magyarázta Doña Rosa –, de a nagyapád megbánta. Amikor Alma meghalt, megpróbált megtalálni téged. Valaki elhallgattatta a megbánását.
Ortega ügyvéd irodája egy barkácsbolt felett volt. Megmutatta Valeriának a bejegyzett végrendeletet, a jelenlegi ingatlanadó-fizetések igazolását és Lorena által visszaküldött három értesítést. Azt is megerősítette, hogy Julián és felesége tíz hónappal korábban meglátogatták.
– Elmagyaráztam nekik, hogy az ingatlan kizárólag a tiéd – mondta. – A faipari cég ajánlata még mindig érvényben van, de senki sem kényszeríthet arra, hogy elfogadd.
– Azt hiszik, még mindig nem tudok kommunikálni – mormolta Valeria.
Alkonyatkor tért vissza a faházba. Don Mateo otthagyta az ellátmányát, és megígérte, hogy eljön, ha bármi problémát észlel. Azon az éjszakán Valeria begyújtotta a kályhát, elrejtette a szerződést a pincében, és leült várni.
Röviddel ezután meghallotta apja teherautójának motorját.
Lorena aggodalmat színlelve lépett be.
–Nézd csak! Nem kellett volna ilyen sokáig itt hagynunk. Pakold össze a bőröndödet, hazamegyünk.
Elővett egy mappát, és letett egy tollat az asztalra.
„Egyszerű ügyről van szó. A faháznak adósságai és jogi problémái vannak. Írd alá itt, hogy apád gondoskodhasson róluk.”
– Melyik ügyvéd ajánlotta ezt?
Lorena habozott.
-A miénk.
– Ma beszéltem Mr. Ortega-val. Azt mondta, hogy már 10 hónapja tud a végrendeletről. Azt is mondta, hogy nincsenek fennálló tartozásai.
Lorena mosolya eltűnt.
Valeria letette a faipari cég ajánlatának egy példányát az asztalra.
– Elvették a telefonomat, a kulcsaimat és a megtakarításaimat. Itt hagytak a hidegben, hogy elvégezzem a piszkos munkát. Azt tervezték, hogy megmentőként térnek vissza, és egy meleg ágyat cserélnek az aláírásomra.
– Mindent megtettünk a család védelme érdekében – felelte Lorena. – Az apád elveszíti a céget. A pénzt feloszthatjuk.
– Ez a föld a családomé is. A nagyapám 30 évig gondozta. Nem fogom eladni a fákat azért, hogy olyan döntésekért fizessek, amiket nem én hoztam meg.
Julian egy székbe roskadt. Most először nézett a lányára anélkül, hogy levenné róla a tekintetét.
– Tudtam a levelekről – vallotta be. – Miután meghalt az édesanyád, ki nem állhattalak látni téged. Ugyanolyan tekinteted volt, mint ő. Lorena elkezdett döntéseket hozni helyettem, és én hagytam, hogy ezt tegye. Láttam, ahogy visszaadja Esteban leveleit. Azt mondogattam magamnak, hogy így kerülöm el a további fájdalmat, de valójában csak elmenekültem.
Valeria dühöt érzett, bár apja hangja megtörtnek tűnt.
Minden visszautasított borítékot megtartott, és egy másikat írt. Tudod, milyen érzés felnőni abban a hitben, hogy a saját vérrokonodból senki sem akart megismerni?
Lorena keresztbe fonta a karját, de a kezei remegtek.
„Pénz nélkül nőttem fel, behajtók kopogtattak az ajtómon. Amikor megtudtam, mennyit ér ez a föld, azt hittem, ez az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzuk, hogy újra így éljünk. Nem várom el, hogy megbocsáss nekem.”
– A félelem nem jogosított fel arra, hogy ellopd az életemet – felelte Valeria.
Julian szó nélkül távozott. Egy perccel később visszatért Alma dobozával. Óvatosan letette az asztalra, és kivette belőle az üvegkolibrit.
–Lorena legszívesebben eldobta volna mindezt. Mondtam is neki, de eltitkoltam. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy szembeszálltam vele, és még ahhoz sem volt bátorságom, hogy bevalljam.
Valeria a tűz felé tartotta a kolibrit. A fény kék és arany csillogással töltötte be, pont úgy, ahogy gyermekkori ablakából emlékezett rá.
– Menj el – mondta. – Az ingatlan nem eladó, és én semmit sem írok alá.
Az apja bólintott.
Vissza tudok majd valaha térni?
– Nem tudom. Ha visszajössz, papírok, kifogások és ő nélküled fogsz jönni. És el kell fogadnod, hogy a megbocsátás nem jelent felejtést.
Julián követte Lorenát kifelé. Ezúttal, ahogy a teherautó végighajtott az úton, Valeria nem érezte magát elhagyatottnak. Canelo mellette volt, anyja koporsója előtte, és egy egész élet várt rá a tető alatt.
Öt hétbe telt, mire elolvadt a hó. Ez idő alatt Valeria megtanulta használni Esteban szerszámait. Három tölgyfadarabot tönkretett, mielőtt befejezte a hintaszék karfáit, de amikor lelakkozta és beleült, megértette, hogy a nagyapja nemcsak örökséget hagyott rá: egy mesterséget és egy megélhetési módot.
Elutasította a faipari cég ajánlatát. Megtakarításainak egy kis részét a tető javítására és a műhely szövetkezetté alakítására fordította. Doña Rosa szerezte meg neki az első ügyfeleit; Don Mateo hat széket rendelt unokái konyhájába. Canelo visszanyerte a súlyát, és újra futkosni kezdett a fenyők között.
Julián elkezdett havonta levelet küldeni neki. Nem kért pénzt vagy bocsánatot. Elmagyarázta, hogy eladta a házat, bezárta az üzletet, és terápiába kezdett. Valeria az első négyet válasz nélkül megtartotta. Az ötödikben ez állt: „Nem tudom jóvátenni az éveket, amiket elvettem tőled. Csak abbahagyhatom a bujkálást és folytathatom a kopogást, még akkor is, ha úgy döntesz, hogy nem nyitsz ajtót.”
