Terrence továbbra is tévedett a teherhordó fallal kapcsolatban. Meg is mondtam neki. Ő vitatkozott. Megszereztem az építészeti terveket az irodából, és megmutattam neki. Sokáig nézte a terveket, majd azt mondta: jó, de az elv helytálló.
Peti lánya elaludt az ablak melletti ülésen.
Valaki más zenét tett fel, valami lassabbat, és ketten táncoltak a konyhában, ahogy egy jó buli végén szoktál.
A tűz alacsony volt.
A hegyek odakint voltak a sötétben.
Éjfélkor, amikor az utolsó vendégek is elmentek, és Megan meg James a konyhát takarították azzal a könnyed hatékonysággal, mint akik már sokszor tették ezt, a telefonomat az ablakpárkányra vittem, ahol Pete lánya aludt.
Az ablakban ültem.
Láttam a hegygerincet a holdfényben.
Anyámra gondoltam, amikor Carolyn Marsh-sal telefonáltam, és arra kértem, hogy meséljen a házról, ahová nem volt hajlandó eljönni.
Ez úgy hangzik, mint Miranda.
A gerendák. Az üvegház. Az ablakok. A fény.
Tudta.
Mindig is tudta.
Kinyitottam a telefonomat. Írtam egy üzenetet. Nem volt hosszú.
Azt írtam: Anya. A ház még itt van. Gyere, amikor tudsz. A meghívásnak nincs lejárati dátuma. Itt leszek. Szeretettel, Miranda.
Elküldtem.
Letettem a telefont.
Nem vártam választ. Ma este sem fogok választ várni. Az üzenet elküldve van, megérkezik, és ő azt csinál vele, amit akar, én pedig intézem, hogy mi legyen, amikor megtörténik.
Ma este egy házban laktak emberek, akik odajöttek, leültek a hosszú asztalhoz, az ablakoknál álltak, és végigjárták a számukra épített szobákat. Az egyikük az ablakpárkányon aludt, miután nyilvánvalóan elköltözött a nappaliból, Megan és James pedig…
mosogattak a konyhában, kint a hegyek a holdfényben világítottak, így ez mégsem volt egy teljes karácsony.
Így nézett ki a karácsony ebben a házban.
Egy darabig az ablak melletti ülésen ültem.
Csak ülök abban, amit csináltam.
Nem tervezek semmit. Nem tervezek semmit. Nem törekszem semmire pillanatban.
Csak benne.
A kilencéves kislány, aki házakat rajzolt bepárásodott autóablakokra, valami konkrétat szeretett volna. Olyan helyeket akart létrehozni, amelyekről úgy érezte, mintha valaki gondolt volna rájuk, akit érdekel, milyen érzés bennük lenni. Azt a helyet akarta létrehozni, amire szüksége volt.
Megcsinálta.
Ez igaz volt, függetlenül attól, hogy ki jött megnézni.
Ez igaz volt ma este is, a holdfényben úszó hegyeken, Meganen a konyhában, a tűz már csak aludt, a buli véget ért, az üzenet elküldve, de a válasz még nem érkezett meg.
Igaz volt.
Mindig is igaz volt.
Még akkor is, amikor senki sem figyelt.
Különösen akkor.
