Nem üres közhelyeket vagy színlelt együttérzést mondott. Először a monitorokra pillantott, aztán rám.
– Szörnyen nézel ki, Sarah – mondta Naomi professzionális hangon, de a tekintete vad, védelmező aggodalmat árult el. Egy vastag bőr aktatáskát tett a gurulós tálcára az ágyam felett.
– Rosszabbul érzem magam – erőltettem egy gyenge, komor mosolyt az arcomra.
Naomi kinyitotta az aktatáskát, és elővett egy vastag mappát. „Az orvos kint tájékoztatott. Léprepedése és enyhe belső vérzése van. Húsz perc múlva meg akarják műteni. Tisztában van magával? Tisztán érti, amit mondok, vagy a fájdalomcsillapítók elhomályosítják az ítélőképességét?”
– Tisztában vagyok a gondolataimmal – mondtam, és fintorogva áthelyeztem a testsúlyomat. – Még nem vettem be az erős narkotikumokat. Mondtam nekik, hogy várjanak, amíg ideérsz.
„Jó. Akkor ezt most azonnal megcsináljuk.” Naomi előhúzott egy sűrű, jogilag kötelező érvényű dokumentumot a mappából, és a tálcára tette közvetlenül elém. Leemelt egy nehéz arany töltőtoll kupakját, és átnyújtotta az ép kezembe.
Az oldal tetején található vastag, fekete cím azonnal megragadta a figyelmemet: EGÉSZSÉGÜGYI MEGHATALMAZÁS VISSZAVONÁSA / FRISSÍTETT TARTÓS MEGHATALMAZÁS.
Ujjaim a tollat markolták. A fém jéghidegnek érződött a bőrömön.
– Sarah, figyelj rám! – mondta Naomi, közelebb hajolva, és egy pillanatra elengedve hivatalos, vállalati hangnemét. Hangja határozott, őszinte és brutálisan becsületes volt. – Ha most azonnal bemész abba a műtőbe, és elaltatnak, a szüleid továbbra is a legközelebbi törvényes hozzátartozóid maradnak. Alapértelmezés szerint ők birtokolják az orvosi meghatalmazottadat.
Nagyot nyeltem, szavai valósága fojtogató takaróként nehezedett rám.
– Láttam az üzeneteket a telefonodon, miközben a nővér kitöltötte a felvételi űrlapokat – folytatta Naomi, és szemei alig leplezett undorral összeszűkültek. – Felteszek neked egy kérdést, és szeretném, ha nagyon alaposan átgondolnád, mielőtt válaszolsz. Tényleg azt akarod, hogy azok az emberek, akik figyelmen kívül hagyták a sürgősségiről érkező kétségbeesett hívásaidat, mert a festékszíneken vitatkoztak… hatalmukban álljon kikapcsolni a telefonod?
A dokumentumra meredtem.
– Azt akarod – erősködött Naomi, miközben jogi elméjével a legrosszabb forgatókönyveket próbálta feltérképezni –, hogy jogi felhatalmazást kapjanak az orvosi ellátásod kezelésére, a bankszámláidhoz való hozzáférésre, és a kétmillió dolláros vagyonkezelői alap kezelésére, amelyet a nagyapád hagyott rád, amíg kómában fekszel?
Élénken felvillant előttem anyám képe, ahogy a kórházi ágyam mellett áll, az óráját nézi, és panaszkodik, hogy az életmentő gépem túl hangosan sípol, mert Lilynek fejfájást okoz tőle.
Nem hipotetikus helyzet volt. Pontosan ezt fogják tenni. Kihasználják a tragédiámat, hogy együttérzést keltsenek bennem, hozzáférjenek a pénzemhez, és továbbra is finanszírozzák a nővérem élősködő létezését, miközben én az életemért küzdök.
– Nem – suttogtam. A szó olyan volt, mintha egy fizikai súly esett volna le az összetört mellkasomról. – Nem, nem akarom.
– Akkor írd alá – utasította Naomi, és megkopogtatta az oldal alját. – Ez a dokumentum azonnal megfosztja a szüleidet minden orvosi és jogi döntéshozatali jogkörüktől. Engem nevez ki a te egyetlen jogi és egészségügyi meghatalmazottadnak. Ha te nem tudsz beszélni, én beszélek helyetted. És megígérem neked, Sarah, hogy nem engedem őket a közeledbe.
A számba haraptam, újra éreztem a vér fémes ízét. A töltőtoll hegyét a vastag papírhoz nyomtam.
Épphogy csak folyni kezdett a tinta, megformálva a nevem első betűjét, az intenzív osztály nehéz ajtajai kivágódtak.
Anyám kétségbeesett, ingerült hangja visszhangzott a csendes folyosón, mielőtt még teljesen belépett volna a szobába.
– Jól van, jó, hol van? – lihegte hangosan anyám, miközben dizájnercipője agresszívan kopogott a padlón. – Lily végre abbahagyta a sírást, hála istennek. Meg kellett ígérnünk neki, hogy az egész szobát „felhőfehérre” festjük, hogy megnyugodjon.
3. fejezet: Az igazság szobája
A szüleim úgy léptek be az intenzív osztályra, mintha egy kissé kiábrándító hotelszobába léptek volna be.
Anyám, aki makulátlan kasmírpulóvert viselt, kezében egy Birkin táskával, amit a születésnapjára vettem neki, bosszúsan, mély homlokráncolással nézett körül a szobában. Apám mögötte követte, drága okosóráját nézegette, és ugyanolyan levertnek tűnt.
– Jaj, Sarah! – panaszkodott anyám, és odalépett az ágyam lábához. Nem nézett a szívmonitorra. Nem nézett a karjaimba kígyózó infúziós csövekre. Észre sem vette a vért, ami átszivárgott a törzsemre szorosan tekert vastag fehér kötéseken. – Mondtam, hogy előbb-utóbb jövünk. Miért nem küldted el SMS-ben a szobaszámot? Tíz percet kellett várnunk a recepción.
„És a parkolás itt egy rémálom” – tette hozzá apám, keresztbe font karral. „A nyilvános parkolóban kellett leparkolnom a Mercedest. És miért van ilyen hideg ebben a szobában? Meg kellene kérned őket, hogy vegyék lejjebb a klímát.”
Ott álltak, két tökéletesen egészséges, gazdag ember, akiknek az egész életüket a heti nyolcvan órás munkám finanszírozta, és panaszkodtak a parkolásra, miközben én belső vérzésben feküdtem.
– Van fogalmad arról, mennyire pánikba esett Lily, amikor meghallotta, hogy kórházba mentél? – folytatta anyám vádló hangon, mintha az autóbalesetem személyes sértés lett volna a húgom ellen. – Sarah, szorong, tudod ezt! Meg kellett ígérnünk neki, hogy megvesszük azt az új kabriót, amit szeretett volna, csak hogy megnyugtassuk az idegeit. Apád már befizette a foglalót a pótkártyáddal.
Nem látták a monitorokat. Nem látták az arcom sápadt, véraláfutásos bőrét. Csak egy kellemetlenséget láttak.
