Az asztalomon egy bekeretezett fénykép hever.

Ez nem az egyik magazinborítóm.

Ez nem díjátadó ünnepség.

Ez nem az egyik legnagyobb épületünkről készült fotó.

Én vagyok az, tizenhét évesen.

Sára néni verandáján ülve.

A régi alumínium mankóim mellettem.

Mosolyogva.

A hátoldalra Sára ezt írta:

„Ennek a lánynak fogalma sincs, milyen magasra fog repülni.”

Ez a fotó fontosabb nekem, mint bármelyik trófea.

Mert valahányszor ránézek, eszembe jut az igazság, amit évtizedekbe telt megértenem:

Azok az emberek, akik elhagytak téged a viharban, nem fogják eldönteni az értéked, miután kiérsz a napsütésbe.

A szüleim azt hitték, hogy a lábam elvesztése károsodást okoz.

Végül rájöttek, hogy a családunkban az egyetlen igazán törött dolog soha nem a testem volt.